Az én perspektívámban ez nem számít. Interjú!
„Rákay Philip viszont meghatározó Fidesz-közeli aktuálpolitikai szereplő, talán miatta jutottak pénzhez, hogy az amúgy profi produkciót el tudják készíteni.
Nem túl szerencsés az egész filmet a mű egyetlen készítőjére redukálni, miközben – még egyszer mondom – sok száz ember munkája van benne.
Több rendező az ellenkezőjét tapasztalja. Hajdu Szabolcs, akinek a filmje Karlovy Vary-ban fődíjat nyert, azt mondja, hogy sok éve nem kap semmilyen állami pénzt: »Hozzászoktam, ha nincs állami forrás, megoldjuk a semmiből. (…) Tudnék még így filmeket csinálni, de nem csinálok, mert ezzel elfogadnám, hogy ez a sorsom. És ezt nem akarom elfogadni, mert azzal legitimálnám a rendszert, ami a szervákat adja, amiket aztán viszonozni kell. Nem akarom, mert ezzel én is a rendszer részévé válok, hiszen maga a rendszer termeli ki az ilyen fajta ellenállást is. (…) A következő projektekre már máshonnan kerítek erőforrásokat, és a film sem kapcsolódik majd semmilyen szinten Magyarországhoz, de még magyar témákhoz sem. Semmihez, ami itt van. Őszintén szólva már nem érdekel a sorsa ennek az országnak.«
Nem dolgozom a filmintézetben, nem ismerem a helyzet hátterét. A filmek finanszírozásával kapcsolatban viszont van egy pozitív jövőképem. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok olyan magyar film készült, mely nem vonzotta be a nézőket a mozikba. Ezt ne tagadjuk, így van. Rengeteg kidobott pénz. Az első lépés, remélem az, hogy újra hitelt szerezzünk a mozilátogató közönségnél. Ha vígjátékkal, akkor azzal, ha krimivel, akkor azzal.
Ezek szerint például Hajdu Szabolcs filmjei azért nem kaptak állami támogatást, mert kevesen nézik meg az alkotásait?
Nem ítélkeznék erről, nem vagyok a döntőbizottságban. A jövőről van egy vízióm, amely szerint a filmkészítőknek olyan filmeket illene csinálniuk, amelyek sok embert érdekelnek. Most ennek van itt az ideje. Legalábbis remélem. És ha visszanyerjük ezt a nézőbázist, akkor jöhetnek azok a történetek, amik a múltunkról szólnak, a hőseinkről, vagy épp egy egyszerű emberről, akinek a szemszögéből tudhatunk meg többet magunkról. Az én fejemben ez a sorrend. Makk Károly a Liliomfival robbant be, gondolom, sokkal többen látták emiatt a Ház a sziklák alatt-at.
Rákay Philip a minap Jeszenszky Zsolt műsorának vendége volt. Szerinte a kultúra, a filmkészítés korábban a »libsik« homokozója volt, de néhány éve új világ van. Jöttek olyan alkotók, akik meg akarják mutatni a magyar múlt sikereit és kudarcait. Így aztán jobboldali alkotók is elkezdtek az ő homokozójukban játszani. Milyen egy ilyen jobboldali alkotó, aki most a libsik homokozójában játszik?
Vannak olyan témák a művészetben, ahol ez semmilyen formában nem számít. Bármelyik alkotásomat elővehetjük, de akár csak a Most vagy soha! esetében is világos a helyzet: több száz benne dolgozó egyikéről sem tudom, milyen a politikai beállítottsága. Mint ahogy ezt Philip sem kérdezte soha. A színészeknél sem, soha nem került szóba, nem is volt érdekes. Az én perspektívámban ez nem számít.
Mit szól az önt érintő hasonló kritikákhoz?
Ha valakinek ilyen kritikája van, nagy örömmel látom az Erkel Színházban, nézze meg a Puskást, utána gondolja át a prekoncepcióját, hogy ahhoz képest milyen volt a darab. A Most vagy soha! pedig még nincs kész. Mintha még egy el nem készült épületre azt mondanánk, hogy mivel az egyik építész a Zongoristák Pártjának a tagja, ezért a hegedűsök szerint botrányosan rossz lesz az épület. Abban reménykedem, hogy akinek ideológiai ellenérzése van, az hátha egyszer arra gondol: inkább kíváncsi leszek, mint ítélkező. És a figyelmét arra fordítja, hogy a Most vagy soha! filmművészeti teljesítményként milyen lesz, és nem az egyik alkotó egyébként teljesen más jellegű szerepvállalásai alapján ítélkezik.”
Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Orbán Viktor leszögezte: „Aki azt állítja, hogy Magyarország területére belépett Aszad elnök, az vadászterületet csinált vagy akart csinálni Magyarországból.”
A pápai állam dolgozói sokáig kiváltságos helyzetben voltak, de ott is megszorításokat vezettek be.
