A háború vámszedői ismét Magyarországot támadják

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Miután Oroszország egy évvel ezelőtt egy „különleges katonai művelet” jegyében megszállta Ukrajna egy részét, hazánk egész Európa-szerte egyedülálló határozottsággal, valamint gyorsasággal ismerte fel a súlyos konfliktus kapcsán kialakítandó legfontosabb és egyben leghumánusabb álláspontot, amely a felek közti azonnali fegyverletétel és tárgyalások megkezdésének fontosságát hangsúlyozta.

Mondani sem kell, hogy a nyugati világban unikálisnak számító, kifejezetten békepárti magyar álláspont szinte azonnal komoly kritikáknak volt kitéve a nemzetközi térben, hiszen az Oroszországgal való közvetett konfliktusban érdekelt nyugati politikai elit kizárólag az olyan geopolitikai és gazdasági megfontolások mentén való elköteleződést tartotta – és tartja mind a mai napig – kívánalmasnak, amely egyetlen eredményre összpontosul: az Ukrajna győzelmén keresztüli orosz megaláztatásra.

Ám egy évvel a háború kitörését követően hazánk – a vérszomjas szirénhangok, valamint a meggondolatlan szankciók ellenére –

Mindez pedig szemmel láthatóan arra sarkallja a brüsszeli, valamint washingtoni döntéshozókat, hogy egyre méltatlanabb módszerekkel, sok esetben a hatáskörük túllépésén, valamint a becsületük feladásán keresztül mindent megtegyenek annak érdekében, hogy belekényszerítsék a magyar kormányt – és azzal együtt a magyar embereket – a háborús részvételre.

A tengerentúli nyomásgyakorlás eklatáns példáiként szolgálnak a baloldali David Pressman budapesti amerikai nagykövet elmúlt hetekben, hónapokban látott megjegyzései, valamint megnyilvánulásai. A nemzetközi jogban egyébként szigorúan rögzített nagyköveti protokollt többször figyelmen kívül hagyó Pressman nemcsak úgy találkozott különböző hivatalban – ráadásul bírói minőségben – lévő tisztségviselőkkel, hogy arról szándékosan nem tájékoztatta az ilyen esetekben hivatalosan közvetítői szerepet betöltő magyar külügyminisztériumot, hanem a háború kapcsán is olyan valótlanságokat fogalmazott meg a magyar kormánnyal szemben, amelyek egyértelműen hazánk bevonódását hivatottak előremozdítani.

Miképpen Pressman tavaly ősszel épp Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert próbálta oroszbarátként beállítani azzal, hogy megfogalmazása szerint „amíg Moszkvából rakéták repülnek a kijevi játszóterekre – Magyarország külügyminisztere eközben Moszkvába repül, hogy konferenciákat tartson a Gazprom központjából”; addig az amerikai nagykövet nemrég szintén azzal a képtelenséggel provokálta hazánkat, miszerint „a magyar kormány politikai vezetői gyakran beszélnek az ukrajnai béke előmozdításáról, mégis a Vlagyimir Putyin által támogatott nézeteket hangoztatják”.

Fontos aláhúzni, hogy nem egyedül Joe Biden budapesti embere az egyetlen, aki minden lehetőséget megragad annak érdekében, hogy akár hazugságok árán is, de belekeverje Magyarországot egy, az USA és Oroszország között húzódó aktív konfliktusba. Ugyanis az Ukrajna irányába nehezen indokolható mértékben megfelelési kényszert mutató brüsszeli bürokraták közül is

S bár hiába tiltakozik az efféle megállapítások ellen oly sokszor a baloldal mind itthon, mind pedig külföldön, kifejezetten beszédes, hogy e megállapítás jogosságát éppen egy olyan konferencián elhangzott mondatcsokor támasztja alá, amelyen az ellenzéki főpolgármester, Karácsony Gergely, valamint a főváros brüsszeli képviseletének vezetője, Jávor Benedek is részt vett.

Mint az a részletekből kiderül, a Budapest és Brüsszel önkormányzata által szervezett, Városok a jogállamiságért címmel tartott konferencián kevéssé meglepő módon ismét Magyarország és az úgynevezett „jogállamiság” kérdése volt napirenden. Ám túl azon, hogy a jelenlévők – többek között Didier Reynders, az Európai Bizottság igazságügyi biztosa, illetve Karácsony Gergely Budapest főpolgármestere – újfent elismételte Brüsszel demokráciaféltésről szóló mantráit, megszólalt Gwendoline Delbos-Corfield francia zöldpárti és egyben kipróbált magyarellenes EP-képviselő is, aki retorikáját már sokkal inkább a háborúpárti, washingtoni elvárásokhoz igazította.

Mint mondta, „Magyarország konkrét veszélyt jelent az Európai Unió számára… (hiszen) köztudott, hogy a magyar titkosszolgálatok szivárogtatnak Oroszországnak, (az ország továbbá) élen jár a hamis hírek terjesztésében, a hírek cenzúrázásában és a félelem keltésében a lakosság körében”. Delbos-Corfield valóságtól elrugaszkodott gondolatait végül azzal fejezte be, miszerint „tanulni kell a magyar esetből. Az Európai Uniónak meg kell tanulnia megvédeni magát a belülről érkező támadásokkal szemben”.

Hogy az egyébként hazánkkal már tavaly szeptemberben elítélő jelentést megfogalmazó képviselő-asszony mondatai a nyilvánvaló hazugságokon túl mekkora politikai értelemben vett felelőtlenségnek bizonyultak, hűen érzékeltette a konferenciát követően nem sokkal intézett, pontosító nyilatkozata. Ebben ha nyögvenyelősen is, de elismerte, hogy a magyar kormánnyal szemben tett állításait semmilyen tényszerű bizonyítékkal nem tudja alátámasztani, hiszen „soha nem tenne olyan feltételezéseket, hogy a magyar titkosszolgálatok részéről szervezett és strukturált, önkéntes alapon történő kiszivárogtatás folyik Oroszország felé”.

Legyen szó tehát a baloldali transzatlanti, vagy éppen brüsszeli politikusokról, az imént látott kommunikációs mintázatból szemmel láthatóan kirajzolódik, hogy e politikai elit tagjai

Amit azonban e körök rendre elfelejtenek, az nem más, minthogy a magyar kormány legitimációja nem Washingtonból, de nem is Brüsszelből ered, hanem a magyar választópolgároktól. A magyar emberek pedig tavaly áprilisban túlnyomó többséggel abban a tudatban szavaztak a baloldali ellenzékkel szemben a jelenlegi kormánypártokra, hogy az mindenek előtt Magyarország békéjének és biztonságának a megóvását ígérte. Még akkor is, ha a háború vámszedői mást szeretnének.

Nyitóképen: Gwendoline Delbos-Corfield (MTI/Máthé Zoltán)