Kikelnek a gyűlöletmagvak

„Ilyesmi történik az ukrán-magyar viszonyban. Nem vitás, hogy szégyenletes a magyar kormány lavírozása a szolidáris Európa és az agresszor Putyin között, a békeszólamok mögé rejtett üzenet, amely szerint a vérző Ukrajnát magára kellene hagyni, hadd legyen a hódítók martaléka. Hadd kapjon ettől vérszemet a támadó, hadd tekintse a fegyveres háborút más problémáiban is célszerű módszernek.

Ettől még nyugodtan el lehet ismerni, hogy a most befejeződő ukrán nemzetté válás felszínre hoz olyat is, amit nem szívesen látunk. Nacionalista hangokat, egyesekben a vétlenekre is kiterjedő orosz- vagy magyarellenességet. Ezekkel szemben kell is, lehet is kritikusnak lenni, épp valamilyen közös jövő érdekében. Nem kell Banderát megszeretni ahhoz, hogy az ember szolidáris legyen a megtámadottal, és tisztelje honvédő harcát. Ahogy egyetlen környező országtól sem várom el, hogy osztozzon a magyar kormány szépen épülő Horthy-kultuszában, Nagy-Magyarországgal való, a történelmi emlékek ébrentartásán jóval túlmenő kacérkodásában. Én magyarként sem osztozom. (...)

Vigyázni kellene, nemcsak erkölcsi okokból, hanem józan önérdekből is. Ám a kormány az ellenkezőjét teszi. Politikai-hatalmi érdekből nemcsak eltűri, emberei és orgánumai segítségével szítja is az ukrángyűlöletet. Persze csak azokban, akikre befolyással van, vagyis saját táborában. De ott gátlástalanul. Szórja, szóratja a gyűlöletmagvakat. Ne becsüljük le a hatást. Megfigyelhettük, hogyan sikerült a korábban szemellenzősen elfogult, általánosító, még az orosz kultúrát is kétségbe vonó oroszellenes csoportokat -amelyeknek legalább a történelmi tapasztalatai érthetőek voltak- ugyanilyen vakon és elfogultan »oroszbaráttá«, pontosabban Putyin-baráttá tenniük.”

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner