Az utolsó ukránig

„Csöppet sem vicces, inkább vészjósló, hogy ennél az ide-oda botorkáló, összevissza hadováló bácsinál vannak az atomkódok. 

Elvileg nála – gyakorlatilag talán inkább azoknál, akik ide-oda tologatják őt, mint egy páfrányt, s akik az egyre vérgőzösebb, egyre világháború-szagúbb beszédeit írják. Ezek azok a háborús héják, akik korábban kierőszakolták Szerbia, Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria szanaszét bombázását (»demokráciaexport«), most pedig még több fegyverért csapkodják az asztalt, még tovább tartó háborút követelnek, s hallani sem óhajtanak tűzszünetről, békéről.

Ezért fúrták meg tavaly tavasszal a már félig kész béketervet. Mert eldöntötték: az utolsó karon ülő ukránig harcoltatják Ukrajnát. Nincs megállás, a féllábúakat, a háromfülűeket is összeszedik, és küldik a frontra. Noha tudják: ezzel pusztulásra ítélik ezt a fiatal, íróasztalon megrajzolt államot. S hogy miért? Nem titok, sokszor elkotyogták már, legutóbb épp Mark Esper volt amerikai védelmi miniszter: az ukránokkal végeztetik el maguk helyett a »piszkos munkát«, Oroszország meggyengítését. Ez a céljuk, mindent ennek rendeltek alá. Nem számít, hányan halnak bele. Fölrúgták az 1991-ben elfogadott status quót, megszegték ígéretüket, hogy a NATO nem terjeszkedik Oroszország felé, s erőszakosan benyomultak az oroszok legbelsőbb érdekszférájába. Az elmúlt két évtized összes provokációja – a narancsos »forradalmak«, az ötmilliárd dolláros Nuland-puccs, a nemzetiségek szisztematikus üldözése, a Bandera-kultusz, a NATO-csatlakozással fenyegetés és a többi – mind ezt célozta. Hogy háború legyen. Lett.”

Nyitókép: DIMITAR DILKOFF / AFP

***

 ***