Isten diplomatája

„A mostani orosz-ukrán konfliktus eszkalációs spirálja a hidegháború legrosszabb időszakát idézi. A kubai rakétaválság után a nukleáris apokalipszis réme ismét kézzelfogható közelségbe került – csak reménykedhetünk benne, hogy most is sikerül elkerülni. Keresztény tapasztalatunk, hogy Isten a legsötétebb időkben mindig támaszt új prófétákat. Ilyen volt a hidegháború korszakában a Magyarországon talán kevésbé ismert Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár is, akiről csak a halála után derült ki, hogy a keresztény misztika több ezer éves hagyományait követte. MKDSZ-portré!

Pöröly és pajzs

Hammarskjöld (a név a jellegzetes viking fegyverek, a pöröly és a pajzs összetétele) 1905. július 29-én született egy régi svéd arisztokrata család negyedik (legifjabb) gyermekeként. Uppsalában, a svéd evangélikus egyház központjában nevelkedett, az ottani egyetemen szerzett filozófiai és jogi diplomát. Édesapját követve – aki 1914 és 1917 között az ország miniszterelnöke is volt – hamar közszolgálati pályára lépett, karrierje az első perctől kezdve nyílegyenesen ívelt felfelé. Dolgozott a svéd nemzeti bank igazgatótanácsának elnökeként, a Pénzügyminisztérium és a Külügyminisztérium államtitkáraként, az OECD svéd delegáltjaként, majd tárca nélküli miniszterként Tage Erlander kormányában. Karrierje csúcsát kétségkívül az ENSZ főtitkári megválasztása jelentette 1953-ban, amely tisztséget az 1961-ben tragikus körülmények között bekövetkezett haláláig töltötte be.

Túlzás nélkül állítható, hogy az ő nevéhez fűződik az 1945-ben létrehozott világszervezet intézményrendszerének megszilárdítása, amiért posztumusz Nobel-békedíjjal tüntették ki. Eddig Dag Hammarskjöld hivatalos életrajza, amellyel számos politikatörténeti tanulmány és monográfia foglalkozik.

A »belső ember«

Sokkal kevesebb figyelmet kapott a halála után két évvel, 1963-ban kiadott »lelki önéletrajza« (Vägmärken ~ Útjelzők), amelyről ő maga írja, hogy »ezek a naplóbejegyzések adják az egyetlen hiteles 'körvonalat', ami [rólam] megrajzolható«. A nagyvilág számára tehát csak Hammarskjöld halála után derült ki (pontosabban néhány protestáns teológust leszámítva még akkor sem), hogy a csúcsdiplomata üstökösszerű karrierje mögött milyen mély keresztény lelkiség, »belső ember« lakozott. A naplókat 1925-ben, húszéves korában kezdte írni, az utolsó bejegyzés 1961 augusztusában, a halálát megelőző hónapban született. Írójuk sokáig E/2 és E/3 (»te«, »ő«) alakban szólítja meg magát, Istenre pedig egyáltalán nem hivatkozik (legalábbis névleg). Később már E/1-ben ír önmagáról (»én«), és Istent is személyként szólítja meg. Úgy tűnik, a naplók ifjú hőse a maga kérlelhetetlen teljességébe átélte a világháborúkkal és nukleáris katasztrófával farkasszemet néző modern, posztkeresztény ember egzisztenciális magányát.

S itt nem filozófiai vagy romantikus-szentimentális magányélményről van szó! Hammarskjöld azt írja, amit él, és azt éli, amit csak írásain keresztül képes igazán megragadni: minden manír nélkül, a lét elvont és hétköznapi szintjén egyaránt. »Önmagad vagy az Istened. Talán csodálkozol, hogy a farkasok üldöznek a téli jég sötét sivárságában?« Az ifjú titán, akinek a lába elé bársonyszőnyeget terített az élet, nem találja »én«-je biztos talapzatát. »Egyenesen állt, mint egy búgócsiga, míg forog. Szerény volt, érezve fölényének erejét. Nem volt igényes: amire törekedett, csak a nyugtalanság szabadsága volt, s mások vereségei jobban megörvendeztették, mint saját győzelmei. Őrizte az életet, amit soha nem kockáztatott. És panaszkodott arra, hogy nem értették meg.« Szinte magunk előtt látjuk a lélektelenül kötelességteljesítő minisztériumi munka szürke egyhangúságát a végtelen skandináv télben: »Nedvességtől sötét felhő. Elhárító tekintetek. Fáradt ajkak. Késő van. A munka ugyanolyan közömbösen folyik, mint mindig. Még sokan várnak a fekete temető márvány simaságú asztalánál. A fehér lámpasor üvegében és zománcában tükröződik a nemtelen fény. Kívül a sötétség. Az ajtó becsapódik – rideg pára vonul át a száraz, vegyszerekkel terhes levegőn.«

A búgócsiga-létből (vagy ahogy a napló írója máshol nevezi, az »én-ínyencségből«) nincs – legalábbis az értelem számára – kiút, hiszen a modern ember elvágta magát minden rajta kívül vagy felette álló, transzcendens vonatkoztatási ponttól.

Transzcendens Isten nélkül a vallás üres szokásrendszer, jámborkodás és moralizálás, a haza szolgálata lélektelen robot a kormányzati apparátusban, a családi vagy bármilyen intim közösség elérhetetlen.

»Mi mást lehet egy borongós őszi napon tenni, mint egy ideig az utcán bolyongani, együtt az áradattal… A novemberi nap elérte az órát, mikor a fény kialudt az alacsony, megfagyott felhőtakaróban, de az alkony még nem hozta el a kiengesztelődést. Lomha és szürke. Átvizsgál minden arcot. De az emberek, akik céltalanul áramlanak az utca szürke sírgödrein, rá hasonlítanak mindahányan: atomok, melyeknek sugárzása kialudt, s melyeknek erejét a semmi körüli örök körpálya felemésztette.«

Ebben a modern árnyék-létben az egyetlen vitathatatlan viszonyítási pont a halál, egy önmagához feltétlenül őszinte intellektus számára pedig a leghitelesebb érték az ezzel való bátor szembenézés. »Holnap találkozunk / a halál és én – / Tőrét beleszúrja egy éber férfibe.« Még konkrétabban: »Egyetlen út vezet ki a sűrű dzsungelből, melyet betölt a tisztességért, hatalomért és előnyökért folyó harc… ezt az utat így hívják: igent mondani a halálra.« De hogy adhat ez a halál-felé-irányuló-lét mélyebb tartalmat az életnek, például a köz szolgálatának, amire az ifjú Hammarskjöld idejekorán elkötelezte magát? Valóban az öngyilkosság lenne az élet megkoronázása?

A keresztény misztikus

Csak következtetni tudunk rá, hogy a jellegzetesen modern kétségektől gyötrődő Hammarskjöld személyes transzformációjában a Szentírás olvasásának és a Krisztus életén való elmélkedésnek döntő szerepe lehetett, noha a naplójában sokáig nem akarta néven nevezni ezeket. Talán, mert túl távolinak érezte a posztkeresztény ember, az »egy közülünk« gondolkodásától. Az átmeneti időszakból, 1950-ből származik az alábbi bejegyzés: »Egy fiatalember szigorú abban, hogy odaadja életét… Magányos végső rendeltetésével szemben… Tudta, hogy útitársai közül egy sem látta be, miért kellett így cselekednie, ahogy cselekedett… Lényének és sorsának egy lehetőségére tett fel mindent, amit megsejtett, amikor visszatért a sivatagból. Ha Istennek lenne vele valami terve, nem vallana kudarcot…« Ha a történelmi Jézus nevének kimondása még nem is lehetséges, Isten képe egyre személyesebbé, egész pontosan a személyiséget megtartó erővé válik: »Elengedni annak az alaknak a megragadását, aki már a világ kezdete előtt is nevet viselt… Elengedni és esni, esni – csak odaadással bízni. Másvalamiben, másvalakiben.« 1951-ben,amikor a »külső embert« miniszternek nevezik ki, a naplóban már egy transzcendencia felé megnyíló »én« alakja áll előttünk: »Most. Mikor legyőztem a félelmet – másoktól, magamtól, a sötétségtől. A kimondhatatlan határán. Itt ér véget az, amit ismerek. A túlvilágról megtölti valami lényemet a lehetőség forrásával. A kívánság itt nyíltsággá tisztul: minden cselekedet felkészülés, minden választás igen az ismeretlenre.«

A Krisztus élete melletti világos elköteleződés, mely együtt járt a teljes önfeladással (»halál«) és – paradox módon – önfelvállalással, a naplóban az 1953. év elejére datálható – csupán három hónappal azelőtt, hogy Hammarskjöldöt az ENSZ második főtitkárává választották volna. »Hamarosan kezdődik az éjszaka… Az elmentnek hála, az érkezőnek Igen!« A legtöbbünk valószínűleg elképzelni sem tudja, mit élhetett át pontosan Hammarskjöld, mégis érezzük, hogy minden szava hiteles: »Ha Isten cselekszik, az döntő pillanatok alatt történik – ahogy most is – kemény céltudatossággal… Ha megérett az idő, elveszi a magáét. Mi az, amit te tudsz mondani? Meghallgattatott szavad. Istennek szüksége van rád, akkor is, ha neked pillanatnyilag ez nem tetszik. Az emberek Istene szétmorzsol, amikor embereket emel fel…«

A világ tetején

1953. április 1-jének hajnalán Hammarskjöldöt egy telefonhívás ébresztette svédországi otthonában, amelynek leiratát megőrizte egy gondos életrajzírója. A párbeszéd így hangzott: »Újságíró: Most értesültünk róla, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete Önt választotta főtitkárának. Hammarskjöld: Ez egy rendkívül rosszízű áprilisi tréfa: ez nonszensz!« A harmadik hasonló hívás után azonban a svéd miniszter már kezdett hinni a híresztelésnek, pár órán belül először a New York-i svéd delegáció távirata, majd az ENSZ Biztonsági Tanácsának hivatalos kommünikéje is megérkezett.

Hammarskjöld megválasztása valóban váratlan és szinte csodaszámba menő dolog volt, kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor a Vatikánban végül felszáll a fehér füst. Az alig egy évtizeddel korábban létrehozott világszervezet épp súlyos válságát élte. Az első főtitkár, a norvég Trygve Lie azért kényszerült lemondani, mivel az amerikai kormány megítélése szerint »nem megbízható embereket« emelt a gyorsan növekvő szervezetbe. Két közvetlen munkatársa közül az egyik, Abraham Feller kiugrott az ablakon (vagy kilökték?), a másik, Alger Hiss börtönbe került. A világszervezet működését a másik oldalról a szovjetek folyamatosan blokkolták a koreai háborúban játszott szerepe miatt. Nyilvánvaló, hogy az ENSZ-ben (ahogy a hidegháború minden fontos nemzetközi szervezetében) hemzsegtek a kémek és a titkosügynökök, miközben a vezetőket mindkét oldalról folyamatos nyomás alatt tartották. Hammarskjöld előtt már négy jelöltet golyóztak ki, az ő nevét egy francia küldött »dobta be« a következő négyesben, aki az OECD-ből ismerte. Nagy meglepetésre a szovjet küldött most nem emelt vétót az ártalmatlannak tartott, visszafogott modorú svéd technokrata ellen – úgy gondolták, nála csak rosszabb jöhet. A kor és az intézmény paranoid légkörét jól jellemzi, hogy ekkor az amerikai delegáció tagjai kezdték idegesen megkörnyékezni a többi küldöttséget, hogy kiderítsék, nem játszik-e Hammarskjöld valahogy össze a szovjetekkel… Végül még a nacionalista Kínai Köztársaság (ma: Tajvan) képviselőit is sikerült rábírni a tartózkodásra, akik nehezteltek Svédországra a kommunista Kínai Népköztársaság elismerése miatt.

Az ENSZ élén Hammarskjöld megszilárdította a több ezer hivatalnokot foglalkoztató intézményrendszer működését, megpróbált közvetíteni Izrael és az arab államok konfliktusában, elérte 11, a koreai háborúban elfogott amerikai pilóta szabadon bocsátását Kínából, felállította az ENSZ első békefenntartó hadtestét, amit be is vetettek a szuezi válság megoldására. Sajnos mindeközben a magyar forradalom ügyére a világszervezetnek kevés energiája maradt, így pár hangzatos nyilatkozaton túl nem is tudtak érdemi segítséget nyújtani.

Hammarskjöld vette fel a Szentszéket az ENSZ-be, és gondoskodott egy vallásoktól független meditációs terem megépítéséről is a szervezet főhadiszállásán.

Naplóbejegyzései ezekben az években egyre sűrítettebbé, odaadóbbá és időtlenebbé válnak. »Egyszer megragadtál engem, forgattál, viharodban, most. Most, célod felé.« – »Te, aki én is vagy. A te szeledben. A te fényedben.«

1957-ben az ENSZ Közgyűlése egyhangúlag hosszabbította meg Hammarskjöld mandátumát a következő ciklusra, a »külső ember« a karrierje csúcsára ért.

A »belső embert« ugyanakkor lelki nyugtalanság gyötri, naplóbejegyzései egyre inkább Krisztus passiója körül forognak, az önként vállalt életáldozat témája foglalkoztatja.

»Még néhány év, és aztán? Életemnek csak azáltal van értéke, hogy tartalma van – másokért. Életem másokért való érték nélkül rosszabb, mint a halál. Ezért, ebben a nagy magányban – mindenkinek szolgálok. Milyen felfoghatatlan nagy, ami nekem adatott, milyen csekély az, amit én áldozok. Hallowed be thy name, thy kingdom come, thy will be done.« [A Miatyánk első sorai angolul, a nemzetközösség nyelvén – a szerk]. Keresztes Szent János nyomában járva írja: »A hit Isten egyesülése a lélekkel. A hit van, ezért nem ragadható meg azokkal a formulákkal, melyekkel körülírjuk… A hit éjszakája – olyan sötét, hogy még a hitet sem kereshetjük benne. A Getsemáné-éjszakában történik, mikor még a legközelebbi barátok is alszanak, mindenki más a bukást keresi, Isten pedig hallgat, az egyesülés végbemegy.«

Zuhanás a mélybe

1960-ban kitör a kongói válság. A természeti erőforrásokban rendkívül gazdag közép-afrikai országnak a legrosszabb gyarmati sors jutott, miután 1885-ben a berlini konferencián II. Lipót belga király »magánbirtokává« nyilvánították. Az európai hatalmi versenyben egyre inkább visszaszoruló belga gyarmatosítók számára ez nyilvánvalóan szabad rablást, az ország természeti kincseinek gátlástalan kizsákmányolását jelentette. Az ország csaknem teljes lakosságát rabszolgasorban és folyamatos terror alatt tartották, a szökéseket és zendüléseket egész falvak kiirtásával torolták meg. A Lipót-uralom alatt évente egymillió (!) kongói ember vesztette életét a terror, a nyomorúságos munkakörülmények és az egészségügyi ellátás hiánya miatt. Ilyen előzmények után került sor 1960-ban az első parlamenti választásokra, amit a nemzeti függetlenséggel, a bányák államosításával és a felülről irányított társadalmi reformokkal kampányoló Patrice Lumumba nyert meg. A választások eredményét látva a saját törzsi és a gyarmatosítók üzleti érdekeit képviselő Moise Csombe európai zsoldosok támogatásával kikiáltotta az ásványkincsekben leggazdagabb tartomány, Katanga függetlenségét. Nem sokkal később egy másik tartomány, az ún. Dél-Kasai Bányaállam is elszakadt a központi kormányzattól. A polgárháborús helyzetben Lumumba próbálta megszilárdítani hatalmát, és külföldi fegyveres támogatást szerezni Katanga ellen, amire csak a szovjetek voltak nyitottak. A kormány így szembekerült a törzsi rendszerre alapuló, föderatív megoldást követelő, a szovjetekről hallani sem akaró államfő, Joseph Kasa-Vubu pártjával is. A két demokratikus felhatalmazással, de nagyon különböző elképzelésekkel bíró politikus harca alkotmányos válságba torkollott, míg végül kölcsönösen »felmentették« egymást. A helyzetet Joseph-Désiré Mobutu tábornok, a későbbi diktátor használta ki: gyakorlatilag katonai puccsot hajtott végre.

Hammarskjöld a beavatkozás mellett döntött: 20.000 ENSZ-békefenntartót küldött a fővárosba, Léopoldville-be (ma Kinshasa), de vonakodott közvetlen támogatást nyújtani a konfliktusban a szovjetekhez közeledő Lumumbának. A miniszterelnököt végül Mobutu katonái foglyul ejtették, és átadták Csombének, aki katangai katonákkal és európai zsoldosokkal brutálisan megkínoztatta, majd kivégeztette. A szovjetek a kommunizmus mártírjaként tekintettek Lumumbára (sokáig az ő nevét viselte például az egyik legnagyobb moszkvai egyetem), akinek a haláláért az ENSZ-főtitkárt tették felelőssé. Követelték Hammarskjöld lemondását, ismét bojkottal fenyegettek, kilátásba helyezték a főtitkári rendszer »megreformálását« egy úgynevezett trojkával, amelyben a kapitalista, a kommunista és az el nem kötelezett országok egy-egy képviselője kapna helyet.

1961 februárjában az ENSZ-békefenntartók engedélyt kaptak, hogy Katangában fegyveres erővel gátolják meg a polgárháború terjedését, így Hammarskjöld a szovjetek után az európai gyarmatosítók haragját is kivívta maga ellen. Szeptemberben azért utazott volna Kongóba, hogy a tűzszünetről és a békekötésről tárgyaljon Mobutuval, de Rodézia (a mai Zimbabwe) fölött máig tisztázatlan okokból repülőgép-balesetet szenvedett. Sokat mondó, hogy a nyilvánvalóan jól értesült Harry Truman amerikai elnök már a szerencsétlenség másnapján gyilkosságról beszélt, amivel meg akarták akadályozni, hogy Hammarskjöld »megtegyen valamit«. A nyugatiak a KGB-t vádolták, a KGB pedig a CIA-ét. A későbbi vizsgálatok során felmerült a brit és a belga titkosszolgálatok érintettsége egy dél-afrikai paramilitáris szervezeten keresztül. 2021-ben nyilvánosságra került a francia gyarmati hadseregbe ágyazott szélsőjobboldali szervezet, az OAS likvidálási parancsa is az »egyre kártékonyabb« ENSZ-főtitkár ellen.

Hammarskjöld halála tehát – főtitkárságához hasonlóan – a hidegháborús nagyhatalmi játszmák és dezinformációs kampányok kibogozhatatlan szövevényébe illeszkedik. Egy olyan nem választott, de felvállalt sorsba, amit Krisztushoz hasonlóan életáldozatként fogott fel – a közjó érdekében, de nem mentesülve az emberi korlátoktól.

Az esőerdő felett lezuhant repülőgép roncsai közt megtalálták Martin Buber »Én és Te« című könyve svéd fordításának félbehagyott kéziratát, amelyen Hammarskjöld ekkoriban dolgozott. New York-i lakásán pedig előkerült az »Útjelzők« kézirata. Hammarskjöld halála után egy évvel a hidegháború legforróbb eseményének, a kubai rakétaválságnak a kezelése már utódjára, a szintén legendás ENSZ-főtitkár U Thantra hárult.”

Nyitókép: ANN RONAN PICTURE LIBRARY / PHOTO12 VIA AFP