Érdekképviseletet nem lehet arra építeni, hogy úgyis jön a tagdíj, szabad tehát az okoskodás, akciózás és kerékkötés. Érdekképviseletet arra lehet építeni, hogy a kamara jól teszi a dolgát: ő eltalálja az érdekemet, én meg a képviseletében mögé állok. Ha pedig nem találja el, akkor kiállhatok, ezáltal motiválva őt arra, hogy ugyan találja már el.
Először a teljesítmény, utána a bizalom – ezt teljesítménymotivációnak hívják, a kapitalizmus sikerének egyik titka, és érvényes a világ minden szakmájában. Kivéve a kamarai érdekképviseletben.
Mert ott valamiért fontos, hogy a tag ne dönthesse el, érdeke-e az, amit a kamara képvisel, és hogy benne akar-e lenni vagy sem.
Ennek egy oka lehet: az, hogy mind a kamara, mind a politika nagyon szeretné, ha a kamarának nem kellene az érdekemet képviselnie. Szeretnék maguk között elintézni a dolgot, régi sérelmeket számonkérni egy új reformon, vagy éppen simán áttolni egy durva adószabály-módosítást.
A kormány és az orvosi kamara konfliktusának szerencsés mellékhatása lesz, ha e romlott rendszer alól legalább az orvosok mentesülnek, és heti egy-két órát ügyelgető nyugdíjasoktól, netán a kormányzat egészségügyi reformjaival egyetértőktől nem várhat többé a kamara évi ötvenezres befektetést az érdekeik szöges ellentettjének képviseletébe.