Miért is kötelező a kamarai tagság, csókolom?

Erőre – bármilyen meglepő – egy politikai kormány erővel reagál. Miután a Magyar Orvosi Kamara piti részletkérdések miatt megpróbálta ellehetetleníteni azon új ügyeleti rendszer bevezetését, amellyel egyébként maga is egyetért, a Belügyminisztériumnak hirtelen pont eszébe jutott felvetni egy régi dilemmát, és eltörölni a kötelező kamarai tagságot.

Pontosabban, javaslatot tenni annak eltörlésére a parlamentnek. Azaz: kirántani a szőnyeget a MOK alól, melynek egyébiránt a nemrég durván megemelt, évi 49 ezres tagdíját korántsem tartja jó befektetésnek minden orvos.

A lépés nyilván durva, és mivel egyértelműen a kamara nyomásgyakorlási akciójára reagál, lehet, hogy egy háttéralku mentén olyan gyorsan el is tűnik a közélet porondjáról, ahogyan érkezett.

De ha már nevezett porondon illeg-billeg a kérdés, ugyan beszéljük meg össztársadalmilag:

akár a MOK-ban, akár az iparkamarában?

Van ugyanis valami bizarr abban, ha az embernek kötelezővé teszik az érdekképviseletet. Felmerül a kérdés: tényleg az érdekemet képviseli az a szervezet, amelyben csak azért vagyok tag, mert kötelező? És honnan tudja, mi az érdekem,

A kötelező kamarai tagság akkora logikai bukfenc, hogy önnyakát töri ki; kommunista csökevény, értelmetlen lehúzás.

Érdekképviseletet nem lehet arra építeni, hogy úgyis jön a tagdíj, szabad tehát az okoskodás, akciózás és kerékkötés. Érdekképviseletet arra lehet építeni, hogy a kamara jól teszi a dolgát: ő eltalálja az érdekemet, én meg a képviseletében mögé állok. Ha pedig nem találja el, akkor kiállhatok, ezáltal motiválva őt arra, hogy ugyan találja már el.

Először a teljesítmény, utána a bizalom – ezt teljesítménymotivációnak hívják, a kapitalizmus sikerének egyik titka, és érvényes a világ minden szakmájában. Kivéve a kamarai érdekképviseletben.

Ennek egy oka lehet: az, hogy mind a kamara, mind a politika nagyon szeretné, ha a kamarának nem kellene az érdekemet képviselnie. Szeretnék maguk között elintézni a dolgot, régi sérelmeket számonkérni egy új reformon, vagy éppen simán áttolni egy durva adószabály-módosítást.

A kormány és az orvosi kamara konfliktusának szerencsés mellékhatása lesz, ha e romlott rendszer alól legalább az orvosok mentesülnek, és heti egy-két órát ügyelgető nyugdíjasoktól, netán a kormányzat egészségügyi reformjaival egyetértőktől nem várhat többé a kamara évi ötvenezres befektetést az érdekeik szöges ellentettjének képviseletébe.

De volna még teendő: minden volt katás nevében üzenem a kormánynak, hogy a demokrácia jegyében kiiktatni tartozik még egy kamarai mutyit. Tartsuk akár indokoltnak, akár túl durvának a kata tavaly nyári módosítását, az mégis lehetetlen, hogy a katások érdekképviseletét kötelezően ellátó

megerősítve azt a kisvállalkozók körében teljesen általános érzetet, hogy az ötezer forintos kötelező kamarai tagdíj értelmetlen lehúzás, melyért cserébe semmit nem kap az ember.

Jelzem: az érdekképviseletből megbukott kamarákat meg kell fosztani ki nem érdemelt privilégiumaiktól. Lépjenek ki ők is a „piacra”, egyék a tagok bizalmáért megdolgozó érdekképviseleti szervezetek keserű kenyerét – hogy meg ne eshessen többé az, hogy a kamarák tagjaik ellen politizálnak. A MOK tiltakozása egyenértékű a beismeréssel: igen, félnek a szabad választástól, mert nem érzik, hogy tagjaik akkor is mellettük állnának, ha ez nem lenne törvényi kötelesség.

Féljenek is. Le a kamukamarákkal, le a kötelező kamarai tagsággal – legyen valódi érdekképviselet!

Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás