Hinni és várni – a magyarság lélekszámának csökkenéséről

A cikk eredetileg a Mandiner hetilapban jelent meg

„Mert mik a határok? Ködbe rajzolt semmik.” A Forrás borozó őszes gazdája, Jó Balogh Szabolcs mondta ezt; Torockón csípős az augusztusi kora hajnal, a soká maradt zarándokokét csak a szilva lelke simogatja. A borozó szemöldökfáján vésett évszám, régebbi, mint a román fejedelmek „kis egyesülése”. Elvétve, ha akad ház a távolba szakadt székelyek falujában, amely ifjabb Romániánál. A kis falu a világörökség része, sokan megállnak itt, kivirrasztanak hajnalig a kettős napfelkeltét várva – mert tudvalevő, hogy Torockón kétszer ébred a nap: egyszer megjelenik a Székelykő nyergében, sugaraival int, aztán szégyenlősen elbújik a sziklák mögé, megmossa arcát a hegyre tapadt felhőkben, hogy majd kiérve a takarásból felragyogjon megint.

Jó tizenegymillióan, ha maradtunk magyarok mostanra a Kárpát-medencében.

A Felvidéken már félmillióan sem vagyunk. Erdélyben és a Partiumban statisztikai trükkökkel majdnem egymillió alá nyomtak.

Tudjuk, hogy Kárpátalja százötvenezer magyarjából nincs már százezer se, a szláv testvérháború, a Baloha-klán razziái és a ragadozó-­fosztogató állam elnyomó természete apasztja-fogyasztja erőinket.

S végül a friss gyászjelentés: a Délvidék nagy részének magyarsága – amely a hidegnél is hidegebb napok hatására végül magáévá fogadta az 1848-as szerbjárásra utaló „vajdasági” nevet – kétszázezer alá fogyott.

A horvátokhoz csatolt részeken nyomunk is alig, a Muravidék már csak tájegység, Őrvidéken az euró asszimilál a schilling után.

Nem volt könnyű dolguk a kisantant malmainak:

Bukarest, Prága és Belg­rád felosztotta köztük azokat a nagybirtokokat, amelyeket nemesi gazdáik féltve őriztek egykor a magyar paraszttól, cselédtől. De befészkelték magukat a városokba is, az elkergetett-kiutált magyar adminisztráció helyére. Jöttek polgármesternek és gyárigazgatónak, dékánnak és fináncnak; szobrokat döntöttek, aljasul, éjjeleken, s hozták helyükre magukkal a „dák-római” farkasfalkákat, Cirill és Metód komor szentjeit.

A kis magyar epizód után kettőzött erővel tértek vissza, hiszen a népirtások után a magyar zsidóság birtokai is megürültek. Honában pusztították a magyart, vagy széthordták a Duna-deltába és a Szudéta-­vidékre átnevelni, megroppantani, „reszlovakizálni”. Ellakták tőlünk Pozsonyt, Kolozsvárt, Kassát és Szabadkát. Don-kanyar, málenkij robot, Sztálin, Beneš és Ceaușescu –

Sőt, gyarapodtunk is itt-ott, a népi kis­antantcsizma alatt is kisarjadt a múlt évezred vetése, az élni akarásunk, a csakazértis-dacunk.

De ami utána jött, az volt az igazi érvágás. A rendszerváltozás óta minden népszámlálás egy-egy Don-kanyar, és már nincs utánpótlás. Lassan már nem a Kárpát-medencét, de a csonka hont sem bírjuk belakni. Látjuk: Rajkánál már a szlováknak áll a zászló, a keleti határsáv magyarországi oldala, Nagyvárad, Arad és Temesvár egykori vonzáskörzete újraegyesült városaival, de immár románok özönlenek át az elnéptelenedett magyarországi falvakba, és vásárolják fel potom pénzért a portákat.

Az egyébként szintén vészesen fogyatkozó románok sovinisztái pedig hirdetik farkasvigyorral: na most, előre a Tiszáig! Apponyi Albert mondta: „ha térképen összeszorítják is Magyarország határait, Magyarország igazi határai addig fognak nyúlni, ahol igaz magyar lelkek laknak”.

S hová szűkült mára ez a határ? Ne legyenek kétségeink,

Mégis, erőnek erejével hisszük, hinnünk kell, hogy a nap csak elbújt a hegycsúcs mögé, és aztán újra előbukkan, hogy beragyogja népünk otthonát. De elég vajon hinni és várni?

Nyitókép: RG