Nem Washington, nem Moszkva, nem Kijev

„Egyre nagyobb elképedéssel szemlélem, miként polarizálja társadalmunkat az orosz–ukrán háború. A közösségi oldalak tükrében nyilván homályosan látni a valóságot, de a tendenciákat nem lehet eltagadni. Vérre menő viták zajlanak magyar emberek között azon, Putyin iszik-e vért lefekvés előtt, vagy esetleg Zelenszkij kokainos narancslevet. Persze, a szociális média jellege miatt képtelenség árnyaltabb véleményeket megfogalmazni, a platform nem is arra való, de ez az elképesztő megosztottság, a feketék és fehérek világa, mindenfajta más árnyalat kizárásával, legutóbb talán az alig véget ért koronavírus-járvány idején volt megfigyelhető. Ott is vagy oltástagadó, konteós idióta voltál, vagy a gyógyszerlobbi fizetett ügynöke. Középút nem volt, most sincs.

Ugyanez a probléma az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos közbeszéddel is. Még az egyértelmű áldozatot sem vagyunk képesek megnevezni. Mintha az ukrán népet bármiféle felelősség terhelné azért, mert Oroszország lerohanta az országukat. Mintha milliók önszántukból indultak volna el gyerekestől, nagymamástól, kutyástól az ismeretlennek. Féltjük tőlük a munkaerőpiacot, a szociális ellátórendszert, ha meg jobb kocsival menekülnek annál, mint ami nekünk áll a ház előtt, hát még gyűlöljük is őket! Ettől függetlenül az ukrán elnök még nem háborús hős, hanem egy ripacskodó kesztyűbáb, az Egyesült Államok szerepe a konfliktus háborúvá fajulásában pedig nem vitatható.

A Fehér Házba is zöld pólóban érkező, civilben színész Zelenszkij valószínűleg örök időkre beleragadt a szerepébe. Hogy e szerep mennyire áll jól neki, azon sokáig lehetne vitatkozni, mindenesetre tudatipari szempontból kifejezetten tanulságos, milyen ügyesen faragott belőle háborús hőst a nyugati médiaúthenger. Az egészpályás letámadásnak meglett az eredménye, ma Zelenszkijt bírálni egyet jelent Putyin támogatásával.”

Nyitókép: MTI/AP/Roman Csop