Az ideológiailag eltájolt Mérce eutanáziára néz, de férfierőszakot lát

„Lelőtte feleségét, majd magával is végzett egy nyolcvanegy éves férfi a Veszprém megyei Ősiben – járta be a hír a magyar sajtót, így a hazai bulvárfogyasztók idén se maradtak karácsonyi borzongás és sóhajtozás nélkül, s a magukat mértékadónak tekintő lapok közönsége is beilleszthette a történtek tanulságait a maga érték- és véleménybuborékjába. A legalávalóbb precedenst ezúttal a népszerű mozgalmi portál, a Mérce szolgáltatta, amikor azonnal kész narratívával állt elő: klasszikus családon belüli erőszakcselekmény történt, »épp az ehhez hasonló esetek megelőzése miatt lett volna fontos ratifikálnia a kormánynak az isztambuli egyezményt, amelynek keretében szakértők felkészítenék a hatóságokat a családon belüli erőszak és a kapcsolati erőszak megelőzésére«.

A cikk szerzője, Fazekas Lázár Benjámin kifejti, hogy »bár a kormány aláírta az egyezményt, 2020-ban leszavazta annak ratifikálását, mondván, az egyezmény a menekült [!] nők jogait is védi, és mert tartalmazza a kormány által elítélendőnek tartott 'társadalmi nem' kifejezést. A 'társadalmi nem' kifejezés azonban épp azért találó, mert szemlélteti, hogy a bántalmazó férfiak nem biológiai, hanem társadalmi okokból fordulnak nőtársaik ellen, ezért a gyilkosságok megelőzése is társadalmi felelősség. Legalább két-három hetente számol be a média hasonló tragédiákról.« Ezt a kijelentést egy felsorolás követi az idei év erőszakos bűncselekményeiről, amelyekben természetesen egytől egyig férfiak az elkövetők – a szerző jótékonyan megfeledkezik a férje szeretőjét meggyilkoló tiszadadai asszonyról, a bajróti férjgyilkos asszonyról meg arról a győri nőről, aki szintén féltékenységtől hajtva akarta megölni a férjét és annak szeretőjét egy tapétavágóval.

A Mérce munkatársa automatikusan érvényesíti ideológiai elfogultságából fakadó előítéleteit egy olyan eset kapcsán, amiről mit sem tud – éktelen példája ez annak, hová vezet, ha az, aki a nyilvánosság szolgálatára szegődött, bizonytalan a maga intellektusában és erkölcseiben, ezért azokat ideológiai brossúrák frappáns megfejtéseivel dúcolja alá, s így teszi fölöslegessé az újságírói munkát az örök pillanatba zárt huszonegyedik századi ember hiedelmeinek kiszolgálása során.

EGY BIZTOS: HA A MAGYAR KORMÁNY RATIFIKÁLTA VOLNA AZ ISZTAMBULI EGYEZMÉNYT, EZ AZ ÖREGEMBER PONT UGYANÍGY MEGGYILKOLJA A FELESÉGÉT.

Azok a szerkesztőségek, amelyek a tragédia szereplőinek bemocskolása helyett akár csak egyetlen lépéssel továbbmentek, csakhamar kiderítették, hogy az idős házaspár ötvenegy éve él együtt békében és szeretetben – csakhogy az asszony súlyos beteg lett. Ezért a férj, Pista bácsi – vélhetően felesége, Marika néni beleegyezésével – úgy döntött, hogy az idei karácsony után már nem viszi vissza a magatehetetlen, állandó felügyeletre és segítségre szoruló asszonyt az idősotthonba, hanem együtt távoznak az élők sorából. Pista bácsi értesítette a rokonságot, aztán megölte Marika nénit, és mert az életének így már nem maradt értelme, követte őt a halálba.

A helyiek, akik személyesen ismerték a házaspárt, nem ítélik el Pista bácsit: azt mondják, becsülik a bátorságát, amiért képes volt erre a kiterjesztett öngyilkosságra. Nem esik nehezemre egyetérteni velük. Pista bácsi semmit nem akart már a világtól, és az sem kínált már neki semmit. A karácsony az eljövetel örömhíréről, a hitről, a reményről és a szeretetről szól, csakhogy sem az ünnep, sem a jelenkor Magyarországának álszemérmes, végletekig tabusított közélete nem nyújt segítséget azoknak, akiknek már nincs miben reménykedniük az életben, és egyetlen igényük, hogy megőrizhessék a méltóságukat – legalább a halálukban, ha az életükben ez már nem lehetséges.

Pista bácsi eutanázia és öngyilkosság képében gyakorolt kettős tabusértése akkor is fontos üzenet, ha egyáltalán nem annak szánta: nem pusztán az ilyen cselekményeket megbélyegző, aranyszájú papoknak szól, de a hazug és képmutató politikusbűnözők által túszul ejtett magyar államnak is, melynek ájtatos bitorlói alaposan megmérték, hogy a magyarok nem szeretik ezeket a súlyos erkölcsi dilemmákat, úgyhogy az életvégi lelki krízisek megítélését magánügynek tekintik, vagy legfeljebb az egyházakra bízzák. S mert mára az egyetlen politikai vízió a társadalom egyre virtuálisabb komfortérzetének kiszolgálása maradt, azok a szerencsétlen emberek, akik életük elmúlásával és testi-lelki kínjaikkal manapság kényszerülnek szembesülni, úgy segítik magukat és szeretteiket a megváltó halálhoz, ahogy tudják.

Az egészséges ember nem bír jó szemmel nézni a halálra: számára az élet tele van reménnyel – az elmúlás kifosztatás. A gyógyíthatatlan beteg számára többé nincs remény, így válhat az ő szemében a halál megváltássá a szenvedés és a kiszolgáltatottság méltatlan megaláztatásának terhe alól. Akiben pedig akkora a szeretet, hogy a hozzátartozóján végzett eutanáziát önmagára is kiterjeszti, a legsúlyosabb sorsközösséget vállalja, ami emberileg lehetséges. Pista bácsi ilyen kivételes ember volt.

A nyolcvanegy éves öreg nem remélhetett segítséget: jól tudta, mit várhat az emberektől meg az intézményeiktől. Akik ismerték, azt mondják, egyedül a gyerekeire számíthatott, de abból is elege volt már, hogy ekkora terhet jelentsen nekik.

GYILKOSSÁGÁNAK MINDEN JEL SZERINT A SZERETET ÉS A TÖRŐDÉS VOLT AZ EGYETLEN INDÍTÉKA,

aztán az életre szóló kapcsolatának lezárulása nyomán érzett üresség vezetett az öngyilkosságához – olyan ellentmondások ezek, melyek feloldása alig fér az egészséges emberek fejébe. Pista bácsi és Marika néni már nincs ezen a világon – az itt maradottaknak pedig csak egyetlen feladvány jutott: választani az absztrakt élet meg a hús-vér élő szolgálata és védelme között.”

Nyitókép: Pixabay