Petőfi nemzeti ikon volt és marad

Kétszáz évvel Petőfi születése után is kockázatos vállalkozás szembehajózni azzal a tömeges rajongással, ami talán a legismertebb magyar költőt övezi. A Petőfi-recepciótörténet folyamatosan hullámzott ugyan, azonban az olvasók közötti, minden korban töretlen népszerűsége megkerülhetetlenné teszi.

elemezni, visszanyúlni és viszonyulni szükséges hozzá.

Ám nem csupán a tömeghatás okán érdemes boncasztalra helyezni, hanem irodalmi hatástörténete miatt is. Ha Petőfitől vonunk töretlen ívet Adyig (őt is árnyaltuk e hasábokon), ha unos-untalan Petőfi-epigonokba és petőfis önmeghatározásokba botlunk az irodalomtörténetünk rögös útján, akkor Petőfinek egyértelműen hatása van.

Nehezíti a tisztánlátást Petőfi gondosan kialakított önmarketingje is, a természet vadvirága-énkép, a forradalmi szerepvállalás, amik hosszú évtizedekre kikezdhetetlenné tették a poézist és értékelését. Az irodalomi kánonunkat máig hatóan meghatározó Nyugat is kiemelten tárgyalta Petőfit, Hatvany Lajos monográfiát írt róla, Schöpflin Aladár esszékben elemezte, és nemzedékekre lelakatolta az uralkodó Petőfi-megközelítést: „A költő új típusát valósította meg, felszabadította magát és a magyar poézist a politikai és társadalmi konvenciók alól és egyidejűleg a poétikai konvenciók alól is.”

Kérdés viszont, le lehet-e választani az utókor masszív rajongását, érzelmi érintettségét magáról az életműről és a költőről.

Lehet-e beszélni Petőfi verseléséről, vélt poétikai tökéletlenségéről úgy, hogy a nemzeti önbecsülést ne sértsük?

Mindenféle Petőfi-ügyi elmélkedést ugyanis eleve keretez, befolyásol, átszínez az az identitásképző erő, ami kulturális önazonosságunk alapelemévé szilárdította Petőfit.

Rövid válaszom, hogy nem. Amikor Petőfiről beszélünk, még a szöveganalízis szigorú laboratóriumi iskolája, a close-reading szerint sem tudjuk függetleníteni magunkat a nemzeti tudatrétegeink mélyére beágyazott Petőfi-szimbolikától.

Így bármennyire is igyekeznék, magam sem tudnám eltávolítani ettől az elemi erejű, korokon átsugárzó kulturális reprezentációtól. Mindezek tükrében erre kísérletet sem teszek, ám úgy hiszem, a Petőfi-kultusz árnyékában is lehet érvényes állításokat megfogalmazni pusztán költészetéről.

Ikonrombolásnak hathat már ama kijelentés is, ami azért irodalomkritikailag széles körben elfogadott, hogy

A forradalmi hevületben megszületett versek történelmi-identitásképző funkciójukat tekintve vitathatatlan fontosságúak, azonban költeményként tekintve inkább punk-líraként foghatóak fel. Ezt a megállapítást egyébként hízelgőnek gondolom, ugyanis az egyszerűség és a hatásosság mentén maradandót alkotni a legnehezebb feladat. Ugyanakkor úgy hiszem, a költészet nem csupán funkcionárius, hanem esztétikai dimenzió is. Ez pedig eleve meghatározza ezen versek helyét.

Két lábjegyzet gyorsan ide: a forradalmi versekből kibontakozó, utolsó időkre jellemző vizionárius költeményekben megemelkedik Petőfi. Másrészt Ferenczi György zseniális bluesfeldolgozása után egy ütős punkrock lemez még nagyon hiányzik a forradalmi költészet darabjairól (József Attiláról már készült, és kiválóan működik).

Egyébként a legizgalmasabb tabudöntő Petőfi-utángondolást épp az a Csengey Dénes követte el, aki hasonlóan karakteres hangú költőként szintén tragikusan fiatalon, homályos körülmények között hunyt el.

Ha egyenetlenséget említettem, úgy ildomos, ha a hullámgörbe vélt csúcspontjairól is szóljak. Ide tartoznak a legsötétebb, zsigerig sugárzó Petőfi-etűdök, a szalkszentmártoni mélypont alatt írt Felhők-ciklus depigrammái. Ki kell emelni az Apostol látnoki erejét, mívesen rajzolt sorstragédiáját is. A helység kalapácsa mai szemmel mesterkéltnek hathat, azonban nyelvi humora, eposzi kikacsintásai mesteriek.

Mégis, mindezeken túl számomra a legizgalmasabb kérdés a lett volna gondolatjátéka.

Kisimult volna-e a látásmódja az utolsó, apokaliptikus versek után? Mennyire torzította költészetének ívét a forradalmi időszak, máshogy alakult volna, ha még évtizedek álltak volna előtte?

Egy közel tízéves költői pálya évszázadokra határozza meg a gondolkodásunkat, olyan erős esszencia, ami korszakokat, lépték- és minőségváltásokat sűrít össze. A Petőfi-elegy uralkodó utóíze pedig a megkerülhetetlenség és rendkívüliség, amik nemcsak ma, hanem örökké nehezíteni fogják a Petőfi-látásunkat.