Ady Endre tipikusan az az idol volt, akit minden rendszer előszeretettel sajátított ki. Ám mire is tanít bonyolult hagyatéka? Hol a helye a kánonban? S egyáltalán, melyik Adyt ítéljük meg? A mogorván magyart, az Istenben kétkedőt, a kéjekben tobzódót? Lehet-e egyáltalán Adyt (nem) szeretni? Száz éve hunyt el a muszáj Herkules.
A Mandiner szerzőinek írásai és versajánlói Ady Endre halálának 100. évfordulójára.
***
Ady kétségkívül nehézkes örökség, száz éve nem tudjuk letenni és nem tudjuk cipelni: olcsó és szűk látókörű kritikaként rójuk fel neki baloldali kapcsolatrendszerét, vélt antiszemitizmusát, miközben istenítjük géniuszát.
Nem volt ez másként korábban sem, a méltán elfeledett Csizmadia Sándor, a Népszava írója tűzre vetette volna, Szabolcska Mihály összerezzent „paráznaságától”, a Nyugat égett érte, pajzsára emelte, nyelvi zsenijét Horváth János is elismerte, a tisztes konzervativizmusban megőszült Herczeg Ferenc pedig az Új Időkhöz nyerte volna meg.
Azonban Ady megítélésénél jogos kérdésként merül fel: mégis melyik arcáról beszélünk? Melyik Adyra gondolunk? Ki a mi Adynk? Kiért loboghatunk, kit átkozhatunk?
Az Ady-életmű ugyanis esztétikai, irodalomelméleti, hermeneutikai vagy épp politikai megközelítésből is rendkívül tagolt. Kevés támpontot tapinthatunk ki, ha az Ady-egészt vizsgáljuk. Ezek egyike, hogy lényét és munkásságát
Ady a polgári közízlés, de úgy átfogóbban a korabeli társadalmi-művészeti konvenciók elleni folyamatos és állhatatos lázadásra építette fel életművét. Hogy ez lényéből fakadt, vagy felvett viselkedési forma, tökéletességig rásimult álarc? Nehéz volna ezt patikamérlegen kiporciózni, azonban az bizonyos, hogy életvitelén, írói attitűdjén végigvonul a tudatos, sőt erőszakos különcség-érzet, a lendületes normaszegés.
Mi általános érvényűt tudunk még elmondani róla? Talán a kettősséget, azt a kétarcúságot, ami szinte minden dimenziójában jellemezte: a hangsúlyt és időmértéket vegyítő ötvözött ritmus, a magyarság ostorzása és a megrendült aggódás a nemzet sorsért, a szerelem éteri magasságokba emelése, majd durva sárba rántása.
E lázadást és e kettősséget akkor hogy értékeljük?
Érdemes alaposan szemügyre venni ezt a százéves, szép halottat...
Élete? Közismert, hogy botrányhős volt. Aki nem állhatta a nagykárolyi piarista iskola szigorú falait, de otthonra lelt a zilahi református kollégiumban, aki Nagyváradon, a „Pece-parti Párizsban” kétes színésznők oldalán múlatta az időt, aki alkoholmámorban úszó éjszakákat lumpolt át Pesten. Aki botrányos körülmények közt kisajátítja magának Diósy Ödönné Brüll Adélt, és elhelyezi Léda aranyszobrát a múzsák csarnokában. Aki aztán az éppen nővé serdülő, 17 éves Csinszkával vált leveleket, majd teszi a nemzet özvegyévé. Aki esztelenségnek tartja a frontra induló hazát, majd
Aki a hazai progresszió zászlóshajójához, a Nyugathoz szerződik, majd bántó önhittséggel rázza le magáról barátait és követőit a duk-duk afférban.
Amennyire élete, annyira poézise is vibráló. Ha már a szerelmes Adyt említettük: indult a perdita-versekkel, a villoni hagyományok legavatottabb folytatóként már itt összeér a vulgáris és a szakrális. Aztán jönnek a Léda-ciklusok a kiválasztottság-tudattal, a különlegesség oltárra emelésével. Ahogy nevezte, a „nagyskálájú lélek” kötés és oldás szintézise volt, akiben megénekelhette a se veled, sem nélküled paradoxonát. Hogy aztán eljusson a békét és szelídséget áhító Csinszka-dalokig. A nagy, szimbolikus szerelmi megrendülés forrásvidéke Vajda János, a kéjben bujálkodó Ady utódja pedig a napsütötte sávig támolygó Petri György.
Egy bizarr pillanatra horgonyozzunk itt le. Hosszú éveken át volt szerencsém Ady Endrét tanítani gimnazistáknak. Tudvalevő, hogy alakja súlyosan jelen van az oktatásban, számos órát szentelhetünk neki, illetve az érettségi tételek közt is előkelő és kötelező hellyel bír. Szóval Adyval rendesen foglalkozni kell. Egy alkalommal épp legkegyetlenebb verset tettük terítékre, az Elbocsátó, szép üzenetet. Ízlelgettük, lassan mélyültünk el az egyre ridegebb, egyre átkosabb sorok közt. Egyszer csak kicsúszott az őszinte felháborodás egy nagy igazságérzetű tanulóból: „Tanár úr, ez az Ady Endre milyen egy beképzelt p...cs volt!” Na de tényleg, Ady végletekig önző volt? Igen. Igazságtalan és kicsinyes? Igen. Igaza volt a trágár felháborodónak? Igen. Mondhatjuk mégis, hogy ennél kegyetlenebb, de emlékezetesebb szakítóverset nem jegyez a magyar irodalom? Kétségkívül!
Vagy nézzük hitében kételkedő Adyt! Istenes verseinél emberibb Ady Endre ugyanis nincs. Balassinál Balassibb az alkudozásban, nem találja Istent a Nihillel szemben, illúzióját kergeti a Sion-hegy alatt, és csak hitetlenül tud hinni. Ám a betegségében, a romlásban mégis Istenhez hanyatlik, meghajlik, odakuporodik az kereszt alá.
azé, aki meghasonlás nélkül le tudja írni, hogy:
„Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Úgy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.”
Haragszunk Adyra a magyarság-versek miatt. Haragszunk, mert nem értjük, ha értünk haragudott, miért vonakodott leírni magyarságszeretetét. Mintha vívódna. Mintha félne megvallani. Pedig nem erről van szó.
Haragszik a maradiságra, a Kelet-utánzásra, a szenvelgő Ázsia-nosztalgiára. Ady előre tekint, az ő kompországa kikötne már nyugaton. Igen, van benne kivagyiság, szabadkőművesség, Párizs-imádat, publicisztikáiban a nacionalisták gúnyos lenézése, a konok kálvinizmus, a nemzetieskedés megvetése.
Igen, Ady a „magyar Ugarról” beszél, és gőgösen, kicsit megjátszva, kicsit álnaivan azt kérdezi, hogy: „Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?”
Csak ne felejtsük el, hogy ez az Ady ugyanaz, mint a Kételkedő, magyar lelkem Adyja:
„Én seregem és én népem,
Szeretlek én mindenképpen.
Hogyha szaladsz űzőn s űzten,
Megrajonglak buta tűzben.”
Vagy ugyanaz, aki képes megvallani a következőket 1917-ben, hitet téve a magyar hősök mellett: „Megpróbáltam, nincs, nem lehet hozzájuk méltó óda, magyar honvédekhez, lélek, test és végzet héroszaihoz. (...) A honvéd hősiessége az elszánt akarat, megyek, kivel a magyar meg akar maradni a Nap alatt, sőt a Nap fölött. Minden fájdalmaimhoz szeretném még a honvédbakák fájdalmait, szenvedéseit hozzálopni. Minden szeretetemet, csodálataimat s utolsónak bénult, de mégis jó szívemet küldöm az Isonzó menti testvéreknek. Magyarul állják s megállják a frontot, jöhessenek vissza mindnyájan minél hamarább, mert itthon sok a dolog.”
És akiről a magyar zsidóság is okkal-joggal emlékezik meg jó szívvel, miután papírra merte vetni, hogy: „Véretek, ha idegen is százszor, / Mégis az enyém, az enyém." S aki ezen túlmenően is számos cikkében szállt síkra az antiszemitizmussal szemben, még akkor is, ha a progressziót kiáltó publicisztikáiban a klerikalizmus ellen (legyen az zsidó vagy katolikus) hadakozik: „A magyar zsidóknak nincs nagy okuk félni az antiszemitizmus nevű őrülettől. A lelki aberrációk – hála az előrehaladt orvosi tudománynak – ma már nem lehetnek olyan súlyos lefolyásúak, mint a keresztes háborúk idejében. Egyre azonban újra figyelmeztetjük az antiszemita betegeket, kiket még nem teljesen rombolt össze a kór. Vigyázzanak: a fekete lobogó merész, őrült lengetése sürgetni fogja a sorompóba való lépésüket a vörös lobogósoknak. Ebből még nagy baj lesz. Mert ezek a vörös lobogósok valamivel radikálisabban gyógyítanak.”
E nagy terhű életművet legkiválóbbjaink is bontogatták. Ugyanúgy az Ady-egzegézis része a sértett, kicsinyes Kosztolányi Az írástudatlanok árulásá-ban: „Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes, csonka nagy tehetségek között.”
Ahogy a személyes sebzettségtől mentes Pilinszky vallomása is: „Számomra - mindenek ellenére - döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott.”
És akkor mi milyen jogon helyezzük el bárhová is Adyt a kánonban? Ezt a különc figurát, a végletek emberét. Aki vállaltan és olykor taszítóan is önjelölt magyar Messiás volt. Akinél kiérleltebb gondolatiságú (Vörösmarty), virtuózabb nyelvhasználatú (Arany), szélesebb világlátású (Babits) poétát egésze biztosan kijelölhetünk a magyar Helikonban, azonban sajátosabb hangvételűt, merészebbet,
Vagy tegyük fel úgy a kérdést, ki az a költő, aki Vajda és Petri közé tud feszülni?
Szégyenkezés nélkül szeressük, de legalább érezzük magunkénak Adyt!
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Mi a mi teendőnk? A csendes leborulás. Ajándék sem kell, csak a szív közepe és hozzá egy szakajtónyi idő.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
A magyar identitás egyik meghatározó eleme a kelet és nyugat közötti lét és most ezt kihasználva sikerült óriási diplomáciai sikert elérni.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
„Az istenekkel birkózás olyan, mint a léggitározás?”, vagyis hogy is birkózhatna valaki olyannal, aki nincs.
A hazugság lényege, hogy mire használják ezeket a valós problémákat: keleti orientáció, jogállamlebontás, feudálkapitalista önkény.
Nyolc embert ítéltek el.
