Konzervatív bástyává szilárdult az izraeli-magyar szövetség

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Miután tavaly novemberben három és fél év leforgása alatt az ötödik parlamenti választást írták ki Izraelben, érthető okoknál fogva,mind az izraeli, mind pedig a világsajtó is felfokozott hangnemben tárgyalta a politikai verseny lehetséges kimeneteit. Kevéssé meglepő módon, a baloldali ellenzéki és egyben az Izrael-kritikus nemzetközi médiumok már a választás éjszakáján közzétett exit pollok részleges eredményei alapján

ugyanis a voksolást megelőző hetekben prognosztizált izraeli jobbratolódás, ha csak apránként is, de kezdett testet ölteni.

Ám a progresszív politikai elit alaptalan riogatása ellenére az izraeli állampolgárok átérezték a választások súlyát, így rekord magas részvételt produkálva – legutóbb több mint húsz éve regisztráltak a novemberi, 71,3 százalékosnál magasabb arányt – győzelemhez segítették a Benjamin Netanjahu által vezetett jobboldali blokkot.

A korábbi, tizenkét évnyi kormányzást maga mögött tudó jobboldali kormányfő e meghatározó győzelmet a várakozásokkal összhangban értékelte, s ennek keretében jelölte ki mind az újonnan megalakuló jobboldali kormány, mind pedig a saját szerepét is. Ennek fényében győzelmi beszédében nemcsak Izrael külső és belső biztonságára, valamint a gazdaság megfelelő kézben tartására tért ki, hanem arra a hosszú távú célkitűzésre is, miszerint a zsidó államnak vissza kell térnie a stabilitást, illetve a nemzeti büszkeséget szavatoló gyökereihez.

Az ebben a megfogalmazásban rejlő igazságot azonban hiba lenne kizárólag a Netanjahu-blokk ideológiai irányvonalával magyarázni. Ugyanis még a jobboldali kormánnyal kevésbé rokonszenvezők is beláthatják, hogy Izrael geopolitikai adottságainak tudatában sorsdöntő attribútumnak számít a kulturális alapokon nyugvó szuverenitás, amely a megannyi idegen érdekeket képviselő közvetlen, illetve közvetett erő ellen nyújt védelmet mind a diplomácia, mind a biztonságpolitika, mind pedig a társadalomszerveződés terén.

Többek között ez a keretrendszer az, amely Izraelt Magyarország természetes szövetségesévé emelte. Hiszen a zsidó-keresztény kultúrából származtatott közös alap mellett az Orbán Viktor fémjelezte Magyarország szintén a konzervativizmus által kijelölt út mentén vált a régiót érintő nemzetközi politika megkerülhetetlen szereplőjévé. S miképpen Netanjahu kormányzása alatt a Közel-Kelet egyetlen demokráciája mindig is az önrendelkezés megtartását tartotta legfontosabb feladatának, úgy

Ennek folyományaként nem véletlen, hogy mindkét ország nagy hangsúlyt helyez azon külföldi érdekeket képviselő kormányzati és nem kormányzati aktorok, valamint civil szervezetek szabályozására, amelyek az adott országban lévő erős társadalmi felhatalmazás ellenére misszióként tekintenek a demokratikusan megválasztott nemzetvezetők megdöntésére. S bár e politikai logikának a kivetülése elsősorban Izraelben született meg, a hazánkat megcélzó koordinált külföldi támadások fényében – alapos nemzetbiztonsági megfontolások mellett – idővel hazánkban is gyökeret eresztett.

Mi több, egyesek szerint hűen alátámasztja a magyar kormány irányából eredeztethető izraeli ihletmerítést az is, hogy a zsidó állam újonnan megalakult jobboldali kormánya épp egy, az Orbán-kormányokra jellemző „különadó” bevezetésével igyekszik hamarosan kiegészíteni az ezzel kapcsolatban immár több mint hét éve bevezetett elképzeléseit.

Ám a két ország közti szoros kapcsolatot nemcsak a belpolitika alakítása iránti közös szellemiség jellemzi, hanem azok a hosszú távú célkitűzések is,

A nemrégiben felesküdött Netanjahu-kormány ebben való elköteleződése szintén komolynak mondható. Ugyanis dacára annak, hogy nemzetközi sajtó tavaly november óta úgy próbál Netanjahu presztízsén rontani, hogy úton-útfélen azt állítja, a jobboldali kormányfő keze alatt Izrael [sajnos] egyre inkább Magyarországra kezd hasonlítani, alig két hónappal a kormányalakítás után Orbán Viktor miniszterelnök már Budapesten fogadta Amiad Cohent, a Tikvah Fund Israel ügyvezető igazgatóját. A kritikák ellenére meglepően gyorsan megszervezett látogatásnak a részletek szerint az volt a legfőbb célja, hogy Cohen – aki az egyik legbefolyásosabb konzervatív zsidó alapítvány igazgatója – a magyar kormányfővel eszmét cserélhessen a közösségépítés és a konzervatív szellemiség átörökítésének témájáról.

Ugyanakkor az izraeli-magyar tengely a bilaterális kapcsolatok mellett a nemzetközi politika porondján is több ízben tett – és tesz mind a mai napig – tanúbizonyságot arról, hogy ütésállósága példa nélküli. Emlékezetes, 2017-ben Netanjahu mellett az általa vezetett kormány külügyminisztériumának szóvivője, Emanuel Nahson is habozás nélkül megvédte a magyar kormány Soros György illegális migrációt támogató tevékenysége elleni jogos fellépését. Tették mindezt nemcsak az elfogult nemzetközi bírálatokkal, hanem még a diplomáciai protokollt megszegő Budapestre kirendelt izraeli nagykövettel szemben is.

Hazánk hasonló módon, a bajtársiasság jegyében rendre

legyen szó bármely nemzetközi szervezet platformjáról. Példának okáért, az ENSZ Közgyűléseken megszülető, következetesen Izrael-ellenes állásfoglalások legelszántabb európai kritikusának Magyarország számít, de hasonló szövetségesi magatartás tapasztalható magyar részről Brüsszelben is, amikor a „renitens” tagországok kapcsán oly gyakran antiszemitizmust kiáltó bürokraták épp a palesztinokkal szembeni jogos izraeli önvédelemmel összefüggésben igyekeznek egyoldalú állásfoglalásokat elfogadtatni.

S ha már szó esett a világpolitika legszélesebb spektrumáról, ami a közel-keleti béke hosszú távú perspektíváját illeti, ebben a kérdésben is Magyarország érintettségéről beszélhetünk. Mint ismert,

amelyet Izrael az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel kötött az USA közvetítésén keresztül, és amit szakértők a közel-keleti béke és stabilitás reményteli zálogaként értékeltek.

Az imént tárgyaltak tudatában két szempont is megfontolandó. Egyrészt a nemzetközi média, illetve a baloldali politikai elit bizonyos érdekek mentén tett erőfeszítései ellenére úgy tűnik, Netanjahu újonnan megalakult jobboldali kormánya rendíthetetlenül tovább tervez haladni a konzervativizmus útján, ráadásul a jelek szerint mindezt hosszú távú társadalom- és kultúrpolitikával megtámogatva vinné véghez. Másrészt, ami hazánk nemzetközi politikában betöltött, s eleve nem elhanyagolható státuszát illeti, belátható, hogy az immár megkerülhetetlen konzervatív szövetségként ismert Róma-Budapest-Varsó tengely mellé egy újabb nehézsúlyú szereplő is csatlakozott: Izrael.

Nyitóképen: Orbán Viktor és Benjamin Netanjahu 2018-ban (DEBBIE HILL / POOL / AFP)