A trágár Tempefői

„Karácsonykor mit olvasgasson az ember, gondolkodtam a napokban, végül leemeltem hűséges mesterem, Csokonai Vitéz Mihály kötetét a polcról, fellapoztam A méla Tempefőit. Láttam persze a hajdan készült remek tévéfilmet, olvastam is a színdarabot, tudtam, hogy befejezetlen munka, emlékeztem a történet szövésére, a szereplőkre is. Aztán ahogyan jobban elmerültem az olvasásában, valósággal beszippantott ez a különös, furcsa, torz rokokó világ, amelyben olykor pusztába kiáltja a saját hazájában senyvedő költő, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.

Ami azonban magánál a műnél is érdekesebb, talán csak később ötlik fel az emberben. Csokonai nyelve a legnagyobb kincse ennek a régi színdarabnak. A tanult szerelmesek finomuló, kecses mondatai, a vidéki gavallérok divatkönyvből lopott, otromba szóhasználata, a német könyvkereskedő csikorgó, germán logikája, a hajdúk buta, babonás kiszólásai ömlenek ki a párbeszédekből. Mind-mind Magyarország ez a különös, kavargó világ, amely soha nem süllyedhet el, hiszen ma is, akkor is, csakis annyit adhatunk, amennyi a lényegünk, az pedig nemcsak kifejez minket, de látható is mindenki számára.

Németh László többször írt arról – többek között legvitatottabb munkájában, a Kisebbségben című tanulmányában –, hogy a nyelvújítás előtti magyar nyelv még őrizte a régi, patinás zamatot, amit aztán az újonnan csiholt nyelvészet, szófűzés, mondatszerkesztés végképp eltüntetett. Németh László író kedvencei között természetesen ott találjuk Csokonait is, mint az akkor legkorszerűbb francia valamint a magyar műveltség hordozóját, aki a főurak és a debreceni úri kocsis nyelvét egyaránt remekül értette. (Csak zárójeles megjegyzés, hogy eredeti, csilingelő mondatait, humoros, néha szókimondó megjegyzéseit a nyugatos Kazinczy és Kölcsey éppen olyan borzadállyal olvasta, ahogyan ma mi is rácsodálkozunk a nyelvújítás egykori vadhajtásaira).”

Nyitókép: Facebook