Öt ok, amiért állami kézbe kéne venni a Dunaferrt

„Az elmúlt évek drámai módon világítottak rá arra az evidenciára, amit a rendszerváltás óta a szőnyeg alá szerettünk söpörni: nem a GDP mutatja meg egy ország valódi versenyképességét, hanem azok a stratégiai termelői kapacitások, amelyek felett egy ország rendelkezik, amelyek segítségével a törvényszerűen érkező válságok hullámait képes átvészelni. Az igazán ütésálló gazdaságok tehát a konjunktúra éveit nem csupán kiélvezik és felélik, hanem felkészülnek a szűk esztendőkre.

Hogyha azok jönnek, márpedig jönnek, és ezt most éppen megtapasztalhatjuk újra, akkor ne nagyon fájjon (hogy klasszikusokat idézzek). Persze, eső után köpönyeg, mondhatják többen, a válság már itt van, beköltözött a számláinkba, a benzintankjainkba, a fűtési rendszereinkbe, a bevásárlókocsinkba és az idegeinkbe is. De talán ilyenkor sem csupán védekezni ér, talán érdemes körülnézni, hol lehet stratégiai szempontból fontos döntéseket hozni. (Akár 0 forintosakat is, de ez egy másik történet és egy másik cikk témája.)

Évek óta hallani a dunaújvárosi Vasmű nehézségeiről: tömeges elbocsátások, két részletben érkező fizetés, alacsony termelési volumen – ezek a nem túl vidám hírek szóltak az elmúlt években a Dunaferről. Az egykor szebb napokat látott gyár kálváriája azonban nem tegnap kezdődött. A rendszerváltozás után az egész magyarországi kohászat átalakult, a diósgyőri és az ózdi vasműveket privatizálták, aztán néhány éven belül meg is szűntek, vagy csak önmaguk árnyékaként működtek tovább. Dunaújvárosban a ’90-es évek végétől folyamatos téma volt a technológiaváltás, valamint az, hogy az elengedhetetlen fejlesztésekhez jelentős befektetésekre lenne szükség.

Az állam erre nem akart áldozni, ezért amolyan nagykoalíciós együttműködésként már az első Orbán-kormány alatt elindult a privatizáció előkészítése, amit a Medgyessy-kabinet fejezett be, végül gyurcsány ferenc miniszterelnökségének első napjaiban került a cég az új tulajdonoshoz.”

Nyitókép: MTI Fotó: Máthé Zoltán