Itt a vége: mutatjuk, mi a különbség a „tökös, hazaszerető francia milliárdosok” és a „közbeszerzéseken felhízlalt orbáni oligarcha” között!
Lássuk, milyen a Magyar Péter által dicsért francia bezzegbilliomos! Francesca Rivafinoli írása.
Beszéljünk a Jámbor András-jelenségről!
„A dolgozó néptől újabb áldozatokat követelni nem lehet. Van azonban egy réteg, mely tehetős és amely eddig ki tudta húzni magát az áldozatok vállalása alól. Ezek a gazdagok! Mi tehát azt követeljük: fizessenek a gazdagok! Meg kell vizsgálni minden gazdagodást, ami a háború kitörése óta állt elő.”
(Rákosi Mátyás, 1947. május 25-én)
„Kicsit mélyebben vágjuk ki az üszkös részt inkább, mint hogy benne maradjon a méreganyag..., ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik.”
(Rákosi Mátyás, 1949. június 11-én, a középosztály körében végrehajtott tömeges kitelepítések kezdete előtt egy évvel)
Vitéz hazafi, derék állampolgár volt R. úr: tisztes munkával felépített cégeiben már a ’30-as években is teljes természetességgel gyakorolta a vállalati társadalmi felelősségvállalást, munkaalapú programokkal segítve elő különféle deklasszált elemek társadalmi beilleszkedését. Aztán jött a felszabadítás és az előző rendszer úgynevezett burzsujaival szemben „Fizessenek a gazdagok!” felkiáltással véghez vitt újraelosztás,
házuk azon részében, ahová az elvtársak (Istennek hála) nem nyomtak be vadidegeneket.
Aztán teltek-múltak az évtizedek: szorgosan kapaszkodtak felfelé a nemzedékek, adóztak, kuporgattak, hajnalban keltek, innováltak, pluszmunkát végeztek, kalákában építkeztek, ösztöndíjakat pályáztak, kudarcból tanultak – mígnem R. úr déd- és ükunokái 60-70 év elteltével már egészen a mikrovállalkozói világig merészkedhettek összespórolt tőkéjükkel, ismerkedve a kényelmes polgári léttel és a mecénási szerepkörrel.
Erre jön egy kissé szakadt politikus, aki a főiskolai tanulmányait félbehagyta, újságírói múltja ellenére pedig (országgyűlési képviselőként, azaz Mikszáth Kálmán, Jókai Mór és Madách Imre tulajdonképpeni utódjaként) arra nem veszi a fáradságot, hogy Facebook-posztjain végigfuttasson egy helyesírás-ellenőrzést, továbbá aki minimum 11 éve dolgozó ember, lakásait örökölte, tavasz óta pedig havi bruttó 1,8 milliót keres, ehhez képest vagyonnyilatkozata szerint 0 forint megtakarítással rendelkezik –
Talán nem minősül szélsőséges hiperérzékenységnek, ha a fentihez hasonló családtörténetre visszatekintő polgár menten a pénztárcájához kap.
Mert oké, hogy kiáltványa értelmében konkrétan a milliárdosokra és a kaszinókra gondol a mozgalmár, nincs itt semmi látnivaló, csak ugye Rákosi se azzal kezdte ’47-ben, hogy elvtársak, lakáshiány van, tehát azon izibe’ deportálunk Budapestről 5300 teljesen hétköznapi családot, így egy csomó lakrész felszabadul a rászoruló párttagoknak, probléma megoldva. Aztán mégis az lett a vége.
Nem, nem gondolom, hogy Jámbor András holnap már egyenesen kényszerlakhelyre küldene tízezernyi felkapaszkodott, NER-pártinak bélyegezhető polgárt, de minimum gyanút ébreszt az, hogy a számszerűsíthető és behatárolható „Fizessenek a milliárdosok!” helyett a jóval fluidabb és ráadásul áthallásos „Fizessenek a gazdagok” lett a szlogen.
és máris a céltábla kellős közepén érezhetné magát például az a hangya típusú szabadúszó, aki katás korában – tudván, hogy nevetségesen alacsony adójának hátulütőjeként nem lesz nyugdíja – ingatlan- vagy egyéb vagyont halmozott fel, hogy azt adott esetben (segélyért kuncsorgás helyett) pénzzé tehesse vagy megművelhesse. Annál is valószínűbb ez a forgatókönyv, mivel az összesen 5000 magyarországi milliárdost nehéz lenne jogállamilag úgy megadóztatni, hogy abból tartós és látványos felfelé irányuló társadalmi mobilitás, és így általános jólét valósulhatna meg. (Lásd még: „előbb-utóbb mindig kifogynak a mások pénzéből”.)
Különösen, mert a szlogen csupán az egyik felet szólítja meg, ahelyett, hogy egy „Fizessenek a gazdagok, iparkodjanak a szegények!” jellegű programmal a potenciális kedvezményezettek felé is megfogalmazna valamiféle elvárást. Sőt, az „Eleget csak az keres, aki multi vagy NERes!” kiegészítő rigmussal
és fordítva: akinek nincsenek folyamatos likviditási gondjai, az messzemenően gyanús. Meg se próbáld a tisztességes előbbre jutást, esélytelen.
Noha tény, hogy a másik oldalon ennek ellentettjeként olykor fájóan hiányzik az empátia, a tanult tehetetlenséggel és a tragikus sorsokkal szembeni türelmes megértés; mégis vitathatatlan, hogy ebben az országban az elmúlt évszázadban családok tízezrei szolgáltak példaként arra: nincs az a frusztráló kisemmizettség, kilátástalanság és megalázottság, amiből sziszifuszi munkával, kötelességtudattal és felelősségvállalással, a család és a kisközösségek összefogásával ki ne lehetne mászni.
Aki tehát egy pillanatra is komolyan gondolja, hogy csökkenteni kellene a jövedelmi egyenlőtlenséget (amely egyébként Magyarországon az uniós átlag alatti, az osztrák érték körül mozog), és meg kellene törni a sok évtizedes rossz mintázatokat, annak pont nem a többszörösen megbukott osztályharcos lózungokkal kellene operálnia, és pont nem az „azok ott fenn – mi itt lenn” áthidalhatatlanságát sugalló performanszokkal kellene irigységet és dühöt provokálnia (igen, vannak sznob éttermek, ahol kapható 370 ezer forintos pezsgő, ha valakinek ez kell a boldogságához, háborogjunk miatta erősen – 99 900 forint azonnal megy belőle az államkasszába, az iparűzési adó év végén Budapest főváros számlájára, a vendégkör egy része pedig külföldi turistaként varázsolja fogyasztásával magyar GDP-vé a Nyugatról hozott tőkéjét), hanem
Okos szakpolitikai javaslatokat terjesztve elő arra, hogy miként lehetne ösztönözni a vállalkozókat és a leszakadt rétegeket a gazdaság kölcsönösen előnyös és fenntartható közös építésére.
És esetleg akár a saját megjelenéssel, a helyesírási szabályok igényes, polgári követésével, vagy akár valamiféle előremutató projekt kivitelezésével példázva személyesen, hogy a nyóckerből indulva is bőven lehet többre vinni a dohos 20. századi kulákostorozásnál.