A választások után az elégedetlenség mérséklődött, de nem azért, mintha az indulatok csitultak volna, hanem mert az érintett szereplők arra vártak, hogy kiderüljön, hová kerül az új kormányban az oktatás ügye és az új tárcavezető hogyan áll a pedagógusok és diákok követeléséhez. A hideg zuhany hamar megérkezett Pintér Sándor személyében, aki belügyminiszterként kapta meg az ágazat irányítását, s miniszteri expozéjában azonnal megüzente a pedagógusoknak, hogy nem tűri a polgári engedetlenséget.
A bérköveteléssel kapcsolatban pedig a nemzeti szuverenitásra oly büszke kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy az a brüsszeli tárgyalások sikerétől függ: ha lesz uniós pénz, elkezdik emelni a fizetéseket.
Megígérte, hogy 2025-ig a diplomás átlagbér 80 százalékát elérik majd a pedagógusbérek. Mindez újra belobbantotta a tiltakozásokat, szeptemberben, októberben és novemberben is több tízezres tömegeket megmozgató élőlánc, tüntetés söpört végig az országon. Egyre nagyobb számban fejezték ki felháborodásukat az egyházi intézményekben tanítók is. A hatalom viszont tovább keménykedett: tankerületi vezetői figyelmeztetések után október elején öt gimnáziumi tanárt rúgott ki a BM, november végén pedig újabb nyolcat. Köztük több olyan pedagógust, akinek végzős osztálya volt, de van köztük pályakezdő, illetve olyan tárgyat oktató is, ahol a legnagyobb a szaktanárhiány.”