Szociális törvénymódosítás: végtelen gonoszság vagy soha nem látott esély?

Gyakran tartok tréningeket vidéken. Az általában hátrányos helyzetű résztvevők sokszor 6-8 órát töltenek velem és a kollégáimmal, és sokféle dolgot csinálunk közben. Az egyik tréningfeladatban két részre osztjuk őket, és a Popper-féle vitamódszer szabályai mentén vitatkoznak egy eldöntendő kérdésről. Olyan témák szoktak például felmerülni, hogy vajon csak külföldön lehet-e boldogulni, vagy Magyarországon is, a férfiak vagy a nők-e a jobb vezetők, esetleg, hogy az egy- vagy a többkulcsos adórendszer-e az igazságosabb. Ami minden alkalommal közös ezekben a vitákban az az, hogy az egyébként nagyon gyakran csak általános iskolai végzettséggel bíró, soha korábban tréningen vagy ilyen vitán nem szereplő résztvevők között mindig többségben vannak azok, akik egy kis felkészülés után meglepően ügyesen védik meg a csapatuk álláspontját – sokszor akár úgy is, hogy az egyáltalán nem egyezik a saját személyes véleményükkel.

Az alig néhány osztályt végzett nagycsaládos cigányasszony, vagy éppen a korábban súlyos drogproblémákkal küzdő munkanélküli fiatal fiú egyaránt képes jó érveket felsorakoztatni, és megtesz mindent azért, hogy az ő csapatuk legyen a meggyőzőbb majd a vita végén. Jólesik ezt közelről megélni és minden alkalommal rájönni arra, hogy senkiről nem szabad lemondani, mert minden ember képes rá, hogy megtalálja a saját gondolatait, és hogy a saját akarata mentén merjen gondolkodni. És egyáltalán nem szabad úgy kezelni őket, mint akik nem képesek önálló gondolatokra, vagy önálló cselekvésre. 

A szociális törvény tervezett módosítása arra sarkall most, hogy a következő tréingen arra kérjem majd őket, hogy vitázzanak arról, hogy kinek van nagyobb felelőssége, illetve, hogy kitől várható el inkább az, hogy segítsen a szociálisan nehéz helyzetben lévő emberen:

És nagyon szeretném majd, hogy ha azt a vitát sokan mások is látnák. Elsősorban azért, mert biztos vagyok benne, hogy ezek a mások által egyszerűnek, esetleg butának, a világról keveset tudónak tartott emberek is képesek lehetnek arra, hogy olyan érveket sorakoztassanak majd fel (akár pro, akár kontra), amelyek megállják a helyüket, még ha ők maguk nem is formálják a közpolitikát, nem viselnek funkciót és hivatalt, nincs egyértelmű ideológiai/politikai világnézetük. Sőt. Ha valakik igazán hitelesen tudnának vitatkozni arról, hogy a szociális törvény új alapvetése, új megközelítése mennyire elfogadhatatlan, vagy éppen mennyire alkalmas arra, hogy formálja, alakítsa majd a jövő szociális ellátását, akkor azok bizony ők. Azok, akik a leginkább érintettek.

Erre persze mondhatják most nagyon sokan, hogy roppant olcsó, álszent és végtelenül gonosz dolog, amire manipulálom, azaz, a tudtukon kívül felbérelem így őket, hiszen a sok iskolát végzett, nagymintás kutatások összefoglalóit szajkózó, és az összes szociológia-elméletet ismerő 300 ember – kiegészülve a politikai véleményformálókkal – csak azt látná ebben, hogy felhasználom ezeket az embereket arra, hogy a kormány végtelenül cinikusnak tartott akaratát segítsenek kevésbé gonosznak, kevésbé vállalhatatlannak láttatni. Mert hogy egy csoportos vitaszituációban bármennyire is lelkesen adna igazat a kormánynak valaki – hiszen az csak egy megjátszott helyzet! –, a valóságban ugyanez az ember már keserűen mondaná ki, hogy mennyire magára hagyta őt az állam.

És nagy valószínűséggel tényleg ez történne meg, a szívűk mélyén igenis az államtól várnák el ők is mindannyian, hogy segítsen. Mert Kádár óta az a magától értetődő. Mert az állam mégiscsak az állam, és mert ők nem tudják, hogy hogyan kell segíteni önmaguknak és másoknak. Nekik maguknak nincsenek erőforrásaik. Nincsenek eszközeik. Jogszabályok és helyi rendeletek döntenek róluk, amiken ők változtatni nem tudnak. És éppen ezért kellene, hogy az állam segítsen. Mert az állam, valamint a helyi hatalom ezt tényleg bármikor megteheti. De akkor itt fel is merül egy nagyon fontos kérdés:

Ott már nem lenne tisztességes a mérleg egyik serpenyőjébe helyezni azokat? Kimondható-e egyáltalán az, hogy a családi, rokoni köteléknek sokkal hamarabb kellene segítséget adnia a rászoruló részére, mint a semleges, távolinak tetsző állami rendszernek? Vállalható-e ez a nézőpont akár még akkor is, ha az előbbi általában kevesebb, vagy csak minimális erőforrással bír, miközben az utóbbi pedig elméletben végtelen hatalommal rendelkezik, hiszen annyi pénzt adhatna, és annyi rendelkezést változtathatna meg, amennyit csak akar. Úgy gondolom, a szociális törvényhez kapcsolódó megközelítésekben az új alapvetések kapcsán ezeket a dolgokat igenis meg kellene vitatni. Fel kell tenni – és meg is kell válaszolni – a kérdést: kinek a dolga segíteni először? Kinek a dolga leginkább segítséget adnia? És ez bizony már nem egy konstruált vita. Hanem a valóság. Őszintén, fájdalmasan, nagyon sokszor egészen elkeserítő körülmények között.

Persze kétségtelen, hogy úgy tűnik, csak egyetlen tollvonásba kerülne a kilakoltatási moratórium megkezdését előbbre hozni, a végét pedig hátrébb tenni a naptárban. Vagy eltörölni a kilakoltatások egészét. Úgy tűnhet, egy negyedórás kormányülés elég lenne egy komplett bérlakás-fejlesztési stratégiáról való döntésre. Újabb tíz perc pedig a forrást is megtalálná hozzá. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a családi pótlék vagy a nyugdíjminimum megemelése kizárólag azon múlik bármikor is, mennyire igazságos és jóember egy kormányfő, illetve a parlamenti többséget adók csoportja.

És ezekkel a felvetésekkel, ezzel a gondolatisággal én egyet is tudok érteni. Sőt. Tavaly óta várom, hogy a hátralékkezelés és végrehajtás témakörében javaslatokat tehessek, nyilván azért, hogy az érintett rászorulók helyzete és körülményei jobbak, kedvezőbbek legyenek. És talán mindenki más is úgy véli. hogy az emberekről, a társadalomról, illetve annak a legalsó, legrászorulóbb tagjairól könnyedén hozhat olyan döntéseket a kormányzat, ami nem szűkíti, hanem szélesíti a felzárkózási lehetőségeiket. Pofonegyszerűnek tűnik, és biztosan csak valami ideológiai gonoszság nem engedi az Obama-care-t azonnal kidolgozni és alkalmazni. Megismétlem: megértem azokat, akik így látják, így gondolják. 

De vajon vizsgáltuk-e máshonnan is a tervezett alapvetést a szociális törvény kapcsán? Van-e vajon helye a valódi – nem pedig a konstruált – vitának, amikor felmerül a kérdés, hogy hogyan tehető a korábbiaknál több szereplőssé, vagy más sorrendiségűvé a szociális segítés ma Magyarországon? Tényleg ördögtől való lenne a szociális támogatás kérdésében a felelősséget átstrukturálni, és vitákat kezdeni arról, hogy hogyan lenne megosztható? Vagy ha végre sikerülne elérni, hogy ne csak fekete-fehér vita legyen ez a kérdés, akkor vajon kimondható-e akár az is, hogy a társadalom jelentős része már eddig is az újnak szánt megközelítés alapján próbált meg tenni valamit saját magáért és ebben igazából semmi nóvum nincsen? Azaz, ha értelmes vitát folytatnánk, akkor akár az is kiderülhet, hogy

Semmi meglepő nem lesz abban, amiről most írni fogok, de mégis lehet, hogy sokan megrökönyödve és nehezen fogadják majd. Kezdjük egy alapvető kérdéssel: Ha ma bárkinek olyan kihívással kell szembenéznie, ami a létfenntartással, lakhatással, foglalkoztatással, esetleg a gyermeke oktatásával, idősellátással vagy éppen szenvedélybetegséggel kapcsolatos, akkor hova fordul először? Biztos, hogy valóban az állami ellátórendszert keresi az emberek többsége elsőként? Aki elvesztette a munkáját, de dolgozni szeretne továbbra is, az általában mit csinál?

Többnyire elsőként maga megy munkát keresni. Barátokat, ismerősöket kérdez. Hirdetéseket böngész. Próbálkozik, előbb-utóbb talán talál is munkát. Akinek nincs, vagy egy idő múlva nem lesz hol laknia, az albérletet keres – szintén a barátokhoz, rokonokhoz fordul először. Kaucióra kér kölcsön, másnál nem használt bútor után jár, és kiszámolja, hogy ha az olcsóbb albérlet miatt messzebbről kell bejárnia, akkor mennyivel kell majd korábban ébrednie.

Tegyük fel a kérdést: elvárható-e bármelyik rokonunktól, hogy befogadjon néhány napra vagy hétre? Úgy gondolom, hogy igen. Kérhető-e, hogy a még élő szüleink, a jobban kereső testvérünk kisegítsen, ha éppen rászorulunk? A válasz szintén igen kellene, hogy legyen. Azaz, az emberiség és az azokat általában nemzeti alapon rendszerező társadalmak hosszú évszázadok, évezredek óta működnek úgy, hogy elsősorban és elsőként egymáshoz fordulnak segítségért a tagjaik – és teszik ezt azért, mert rájöttek, hogy ez a túlélés legbiztosabbnak tűnő záloga. Az ember legközelebbi és legbiztosabb erőforrása (értsd: segítségforrása) saját maga és a többi ember. És a többi ember között nyilván egyértelműen azok, akik a legközelebb állnak hozzá.  A családja. A barátai. A közössége. És a viszonosság hosszú távon mindig megjelenik, mint ahogyan az univerzalitás is: a glóbusz minden ismert társadalma és emberi közössége is így működött. Voltak idők, amikor jobban, voltak idők, amikor kevésbé, de mindig is itt volt, és remélhetőleg velünk marad a továbbiakban is.

Természetesen segíteni csak az tud a másik embernek, akinek saját magának is van miből adnia, van mit felkínálnia, megosztania. Ugyanakkor túlzó egyszerűsítés azt mondani, hogy akinek semmilye nincsen – vagy éppen csak egy kevés –, az az ember nem tud segítség lenni a másik számára. És itt egy nagyon fontos dolgot ki kell mondanunk, illetve a tervezett új jogi szabályozás kapcsán az azzal kapcsolatos vitába be kellene emelni. Ha valóban elfogadja a Parlament az új megközelítést (azaz, azt, hogy elsőként az egyénnek és a családjának/környezetének kell megsegítenie önmagát, illetve a szociálisan nehéz helyzetbe került személyt), 

Érdekes ez az ellentmondás, hiszen néhány sorral feljebb még arról írtam, hogy az emberiség és a társadalmak önmagukban is segítették egymást mindig is, és hogy a cselekedni képes (értsd: mentálhigiénés szempontból elfogadható állapotú ember) elsőként saját maga próbál tenni önmagáért, illetve a közvetlen környezetétől kér – és általában kap – segítséget. Ugyanakkor ez az állapot nem örökérvényű, és a társadalmak, környezetek, illetve az egyes családok és közösségek is folyamatosan változnak.

Ezek a változások pedig gyakran bontják meg ezt az eleminek vagy zsigerinek nevezhető egészséges egymásra utaltságot, ami pedig azzal jár, hogy időszakosan kiesnek ezek a természetességek az emberek csoportjaiból, és olyankor tényleg úgy tűnhet, hogy a közvetlen környezetre nem számíthat az egyén. Évek óta rossz viszonyban lévő felnőtt emberek – testvérek, vagy éppen gyermekek és szülők – fordulnak el egymástól, ami éppen a válságidőszakokban lehet különösen fájó, illetve jelent fel nem használható erőforrást a Kormányzat számára, hiszen a teljesen magukra maradó nehéz helyzetű emberek és családok előbb-utóbb tényleg kénytelenek lesznek a helyi vezetéshez, helyi civil karitatív szervezetekhez fordulni, de ha ez mind nem elég, akkor előbb-utóbb mindenkinek be kell látnia, hogy a legvégső esetben csakis az állam lesz az, amelynek tennie kell a polgáraiért. 

Szeretném hinni, hogy értem, de legalábbis sejtem, hogy a kormányzat mit szeretne elérni az új gondoskodáspolitikai megközelítéssel, és ha ebben nem tévedek, akkor én ezt egyszerre érzem kényszernek és lehetőségnek. A kényszer abból ered, hogy – túl a világnézeti, ideológiai vitákon – az államnak valóban számolnia kell, hogy mire és mennyit költsön. És hogy mi az, amire mindenképpen, illetve, hogy melyek legyenek azok a területek, amelyeknél majd más erőforrások bevonását is szeretné előmozdítani. 

A jelen viszonyok között bátran oda lehet állni amellé a megközelítés mellé, hogy ha a családtámogatásokat jövőre sem kívánja csökkenteni a kormány, akkor a klasszikusnak tekintett szociális ágazatban fog kevesebbet költeni, miközben megpróbálja elérni, hogy ott olyan erőforrások, és akár eddig ott nem túl jellemző új szereplők is megjelenjenek, amelyek másfajta struktúrában és másfajta felelősség keretben próbálnak meg segítség lenni, de ehhez mindenképpen új és nagyon bátor, nagyon progresszív megközelítések kellenek. A már említett edukálásnak

de ehhez elsőként annak kell megágyazni, hogy az emberek és a környezetük akarjon képessé válni arra, hogy tesz saját magáért. És ez sem spanyolviasz, az elmúlt 10-15 esztendőben elsősorban a protestáns kisegyházak, kisebb vallási gyülekezetek rengeteget tettek azért, hogy az igazán rászoruló, elsősorban cigány közösségekben megtanuljanak az emberek is tenni saját magukért. Sőt. Cserdiben is ezek voltak az alapvető gondolatok a legelején. 

Ha az ember és a közösség megérti, megtanulja, hogy mit tehet másként, mit tehet jobban, mint eddig, akkor az természetesen még nem oldja meg azokat a gondokat, amelyekre csakis az állam tud segítséget, megoldást kínálni. De hozhat olyan helyzetet, amelyben az államtól kevesebb segítség is elég lehet, vagy az államtól kapott erőforrások jobban hasznosulhatnak. Először ezt kellene megérteni, belátni, és emellett elköteleződni.

Ugyanakkor az államnak azt kell megértenie, hogy ha ebbe az irányba próbálja meg terelni a legnehezebb helyzetben lévőket, akkor egyes dolgoknak neki magának is engednie kell, hogy könnyebben jussanak levegőhöz, és legyen erejük az egyes célcsoportoknak az első, akár csak egészen apró sikereket is elérniük. Ehhez fel kellene mérni, hogy mik lehetnek azok a dolgok, melyek lehetnek azok a szabályozások, amelyeken mégiscsak változtatni kellene – elsősorban a munkát keresők és a lakhatási gondokkal küzdők tekintetében. 

De hogy kellően komplex felvetéssel éljek, azt a gondolatot is ide hozom, hogy

a CSR (vállalatok társadalmi felelősségvállalása) területén belül, és megmozdítani azokat a forrásokat, amelyeket a cégek sok esetben klasszikus jótékonykodásra költenek el, ahelyett, hogy gazdasági alapú társadalmi felzárkózást próbálnának meg támogatni. Főleg úgy, hogy az utóbbi a munkaerő kérdése miatt eleve az érdekük kellene, hogy legyen, illetve a változó demográfiai viszonyok miatt a vásárlóik tekintetében is érdemes lenne új dimenziókban is gondolkodniuk.

Biztos vagyok benne, hogy van legalább 500 olyan magyar cég, amely adókedvezményért cserébe örömmel dob be 10-100 millió forintot egy közös Vállalati Szociális Alapba, ez 5-50 milliárd forint. Ezzel kapcsolatosan említem meg, hogy az ehhez szakmai és jogszabályi keretet kínáló „társadalmi felzárkózást segítő TAO” gondolatát évek óta viszem be különböző egyeztetésekre, és talán most jön el az idő, amikor valóban napirendre kerülhetne. 

Minden felelős gondolkodó, közvélekedést formáló és döntéshozó tudja, mennyire komoly kihívásokkal kell mindenkinek szembenéznie a következő egy-másfél évben. Ha valóban segíteni akarunk a leginkább rászorulóknak, tegyünk azért, hogy felkészítjük, képezzük őket arra, hogyan tudnak ők is tenni saját magukért. Közben

fejlessze a szociális szakemberek képzését, és próbálja meg a piaci szereplőket is megnyerni az ügynek.

Ha így lesz, akkor más szemléletben, más struktúrában és felelősség mellett, de abszolút értéken semmivel sem kevesebb erőforrással gazdálkodva lehetne felkészülni most elsőként a 2023-as esztendőre. Ami előttünk van, az kényszer és egyben lehetőség is. A kényszernek meg kell felelni, a lehetőséget ki kell használni. 

Nyitóképünk illusztráció: Nyírjákó, 2011. november 22. A Startmunka kistérségi mintaprogram keretében hat nyírjákói Start kártyás munkavállaló tanulja a sertéstenyésztést. (MTI/Balázs Attila)