Édesanyaként vérlázítónak tartom a helyzetet

„Ismét eltelt egy újabb közoktatás napja a kormányzat hozzáállásának megváltozása nélkül.

Hónapok óta tüntetnek a tanárok és a tanáraikért és joggal a jövőjükért aggódó diákok a legkisebb magyar településeken, a vidéki városokban, a nagyvárosokban és Budapesten is azért, hogy a magyar kormány javítson az oktatásban kialakult kritikus helyzeten. Édesanyaként vérlázítónak tartom a helyzetet, hiszen ha ma nincs változás, a gyermekemet nem lesz, aki tanítsa. Pontosabban, az történik majd velünk, mint középosztálytól kezdődően a társadalmi csoportokkal: elkezdjük megvásárolni az oktatási rendszer mellé a kiegészítő szolgáltatásokat, hogy európai viszonylatban se maradjon el a gyermekünk.

Politikusként azonban napról napra nő bennem a tettvágy, hogy változtassak a kialakult helyzeten, mert ha nem tesszük, a társadalmi ollónk olyan végletesen nyílik ki, amire Európában nem, csak leginkább dél-amerikai országokban tapasztalható. Tényleg ezt akarjuk?

Nem mehet tovább, hogy a kormány számára fontosabbak a rövidtávú politikai célok, mint a gyerekeink!

Nem mehet tovább, hogy a kormány számára fontosabb a saját barátainak és üzletfeleinek gyarapodása, mint az, hogy befűtsük az iskolákat és az óvodákat!

Nem mehet tovább, hogy a kormány a gyerekeinken spórol, hogy egy sor iskolában már nem tudják biztosítani a meleg étkeztetést!

És nem mehet tovább, hogy a szemünkbe hazudnak minderről!

A közoktatás napja – a kormány részéről – idén is a hiányról szólt: a megbecsülés, a támogatás, a gondoskodás hiányáról.

Természetesen a magyar tanárok, a magyar családok erejükhöz mérten kipótolják a hiányokat, de ez nem az ő feladatuk volna. Aki az oktatásba nem fektet be, 100 évre állítja pályára az országot, negatív rekordokba taszítva ezzel mindenkit, aki valamilyen módon nem menti ki magát a gyalázatosan elhanyagolt állami intézményrendszerekből.”

Nyitókép: Földházi Árpád