Természetesen igaz, hogy az egyén, a család, a település és a karitatív szervezetek is kötelesek minden tőlük telhetőt megtenni a beteg, bajba jutott vagy idős emberért. A Biblia is felszólítja az egyént, hogy tisztes munkával tartsa el magát (2Tessz 3,10), felszólítja a gyermeket, hogy gondoskodjék az idős vagy beteg szülőről (Sir 3,12–14), felszólítja az egyházi közösséget, hogy lehetősége szerint viselje gondját a közösség szegény, idős, beteg tagjainak (Iz 58,7; 2Kor 8–9; Gal 6,10; 1Tim 5,16).
A katolikus társadalmi tanítás a szubszidiaritás elvével pontosan azt fogalmazza meg, hogy amit a társadalomban egy alsóbb szint meg tud tenni a közjó érdekében, azt ne emeljék felsőbb szintre, hanem hagyják meg az alsóbb szint hatáskörében.
Ezeknek az alapelveknek az életre váltása azonban nagy körültekintést igényel. A szociális problémákat az egyén mentális helyzete, krízisállapot, szegénység vagy iskolázatlanság miatt igen gyakran nem tudja megoldani. Gondoljunk csak a szegregátumokban, állami gondoskodásban, mélyszegénységben felnőtt gyerekekre, a fogyatékos személyekre, idősekre.