A kegyelet csakugyan sérült, de nem a bíborosé

„Örömmel olvastam Kovács Gergely Mindszenty-kutató válaszát a Mindszenty-kultusz problematikáját tárgyaló írásomra.

Kezdem azzal, ami bennünket összeköt: mindketten úgy látjuk, hogy Mindszenty világnézete rendkívül zárt és bizonyos kérdésekben kifejezetten maradi volt, részben azért is mert a filozófia és a politika terepén nem mélyült el soha. Abban is egyetértünk, hogy közjogi felfogása anakronisztikus volt és „sokáig” érvényesült nála a magyar kulturális felsőbbrendűség hibás és egyoldalú tudata és a katolikus felekezeti elfogultság. Mindketten úgy gondoljuk, hogy Mindszentyt nem anyagi haszonszerzés motiválta, hanem az a meggyőződése, hogy amit tesz, azzal nemzetét és egyházát szolgálja – azonban ezzel még nem mondunk túl sokat.

Még azzal is egyetértenénk, amit Kovács nem hozott fel, nevezetesen Mindszenty azon gesztusával, amikor azzal indokolta a (nyilas) kormánynak leteendő eskü megtagadását, hogy „a forradalmat és az egyházat egyszerre szolgálni nem lehet” – csak éppen az a kár, hogy 1965 után a Magyar Katolikus Püspöki Kar békepapsággal és kollaborációval töltekező magatartása épp nem erről szólt.

Ennek fényében pedig több mint sajátos, hogy épp az az egyház emeli pajzsra Mindszentyt, amelynek képviselői 1989 előtt megtagadták elveit.

Kovács két ponton tett érdemi kritikai megjegyzéseket írásomhoz. Egyrészt azt állította, hogy zsidósággal kapcsolatos magatartása „nagyon is árnyalt, az erkölcsi szempontokat a kortársainál messze következetesebben érvényesítő, ezért inkább tiszteletet érdemlő.” Ennek alátámasztására Kovács Mindszenty egy újságcikkét és Balogh Margit történész megállapítását idézi, amely szerint 1944 nyarán Mindszenty pontosan tudta, hogy a deportálás az érintettek meggyilkolását jelenti. Kovács azonban szelektíven idézi mind Baloghot mind Mindszentyt saját magát.”

Nyitókép: MTI Fotó: -