Ismerem, tudom, milyen lehet napi szinten megélni azt a ködöt, amely a magyarországi kulturális közéletet belepte. Azt a rettenetes meghunyászkodást, amelyet akarva-akaratlan, de mindenki kénytelen megélni, amennyiben életben akar maradni, el akarja tartani a családját, vagy egyszerűen csak gyakorolni szeretné a szakmáját – csinálni szeretné, amihez ért. Különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak az írók és a színészek, akiknek alapvető munkaeszköze a nyelv. Ezért is gondolom, hogy a színház vagy az irodalom állami támogatása nemzeti ügy. Azt azonban, hogy mi a kulturális támogatás megítélésének módja, ki részesülhet a közösből, azt a politikai hatalom dönti el.
A jelenlegi kormányt már sem a nemzeti, sem a minőségi szempontok nem foglalkoztatják. Óriási állami támogatásokkal építi ki a saját kulturális övezeteit, amelyekben több millió szavazó érzi komfortosan magát. A miniszterelnök ízlése szerint érez, gondol, működik a magyar népesség jelentős része. Ebben a szellemi közegben kínszenvedés az élet mindenki számára, aki demokratikusan gondolkodik, akinek a »win-win« helyzetek sokkal komfortosabbak, mint az állandó marakodás a hatalomért.
Aki ma Magyarországon él, és ellen tud állni bármilyen módon a totális elhülyülésnek, bizonyos értelemben hősnek tekinthető. Ellenállás alatt azt értem, hogy nem falja fel őt belülről a megalkuvás. Azok, akik reflektáltan és szabadon szeretnének létezni, azok naponta megmérettetnek a magyarországi kulturális életben. Aki csak egyszer is ellenállt a csábításnak, hogy bár elítéli, azért csak fogadja el azt, amit kínálnak neki, az már tett valamit a magyar és az egyetemes szellemért.