Eljött az ideje Antall József lelki rehabilitációjának a magyar nemzet színe előtt.
Tizenöt éves voltam, inkább kis-, mint nagykamasz. Addigra már olvasói levelem jelent a Magyar Hírlapban a nagymarosi vízlépcsőről, amit 14 évesen írtam, és amire egy okleves gépészmérnök válaszolt hosszan, ennek megfelelően igen okosnak hittem magamat, holott fogalmam sem volt igazából semmiről. Aki nem érti a világot, általában nincs is tisztában ezzel. Én sem voltam.
Egy pillanatra ugorjunk vissza a jelenbe: a filmes szakma eddig nem nagyon mert hozzányúlni a meghatározó történelmi traumákhoz, eseményekhez.
a holokausztról ugyan készült kettő: egy bátrabb (Saul fia) egy megúszós, kicsit képeskönyv-szerű (Sorstalanság), és tulajdonképpen részben ide tartozik a Napfény íze is. 1956-ról nagyobb a választék, de keresgélni kell, ha igazán jelentős filmet akarunk. A közelmúltról éppen csak nemrég mutatták be az „Elkúrtuk” című művet – amely alapvetően profi, de néhol didaktikus betéteket tartalmazó akciófilm.
Történelmi témákban nem széles, és semmiképpen nem mély a választék. Ezért merész kísérlet a Blokád, amely az elmúlt három évtized két legnagyobb válságából az elsőt úgy mutatja be, hogy egyben az első szabadon választott miniszterelnök, Antall József portréját is megrajzolja. Az eredmény meghökkentő. Hogyan is kezdődött?
1990 őszét írtuk. Már nem voltam gyerek, de felnőtt sem. Gomolygó, éretlen, az euforikusan boldog, fantasztikus tinédzserkori éveim előtti idők ezek. Ennek megfelelően minden hatás ezerszeresen csapódott le bennem.
Természetesen azonnal meg akartam nézni, hogy mi történik. Sosem felejtem el, ahogyan gyalog jöttem le a szokatlanul kihalt Hegyalja úton, és elém tárult a lezárt Erzsébet-híd a keresztbeálló taxikkal, teherautókkal, köztük kempingszékeken üldögélő emberekkel. Táskarádiók a motorháztetőkön, forró tea a kisasztalokon. Izgatott cigizés mindenhol. Még soha nem tudtam gyalog végig menni a híd közepén. Micsoda cirkusz! Élveztem a bámészkodást, többször oda-vissza sétálgattam Pest és Buda között a nyüzsgő tömegben. Ahogyan Budapest majd az ország minden ütőere teljesen megbénult, napról-napra rajzolódott ki a válság mérete. Láttuk, hogy valami rendkívüli, különleges dolog történik. Magyarország megbénult. Ilyen csak a világháborúban, az 1918-1919-es puccsok és az 1956-os forradalom idején történhetett.
A Blokád előzetese
Persze akkor nem érzékeltem, hogy az állam és az ország leállása mit jelent, meg sem értettem, hogy mi zajlik. Jó heccnek tűnt. A kormány eleve borzasztó cikinek számított minden helyen, ahol én megfordultam akkoriban. Az volt a mainstream, ami ma a periféria. Leszólták, lenézték, kiröhögték ezeket. Már ahogy beszéltek, írtak róluk, megvetés volt minden sorköz, vessző és névelő. Hát, ezek amatőrök, a szürkeállományhoz hozzá sem szagolnak. Bő gatya, Mucsa.
S ha visszagondolok bő harminc év távlatából, Antall József stílusa, beszédmódja és habitusa bizony roppant idegen volt a kilencvenes évek modernnek hitt, valójában kaotikus, zűrzavaros világától. Úgy három-négy-öt generációra van tőlem, azt éreztem. Egy olyan világot képviselt ellenfelei szerint, amelyről elhittük azt a sok rosszat, amit mondtak. Mert csak rosszat írtak és mondtak róla, annyi szent. Dohos, elavult, horthysta, nacionalista, dzsentri és az összes többi, negyven évig sulykolt – a liberálisok által is átvett és használt megbélyegző kötőszó róluk.
Antall akkor még nem volt a másik oldal szemében szabályt erősítő kivétel, elfogadható jobboldali, emberarcú konzervatív –
De az oda vezető út is rögös volt: a Népszavában jelent meg olyan olvasói levél a miniszterelnök halála előtt nem sokkal, hogy miért a magyar állam fizeti gyógykezeltetésének költségeit. Akár ő maga is olvashatta, akár éppen a halála előtt. Mert folyton olvasott. Minden rendszerben olvasott.
Tisztán látszik, hogy Antall József volt a legműveltebb, a legkulturáltabb és leginkább klasszikus, úgy igazán államférfinak való magyar a múlt akkor lassan oszló ködéből. Igen, XIX. századi jelenségként láttuk őt. Ahogyan a médiáról és néhány más kérdésről gondolkodott, azt ma is elavultnak tartom, én, aki negyvenhárom évvel utána született, és életére, halálára közel harminc év után tekintek vissza.
Amikor ő annyi idős volt, mint én most, őt nem hagyták, hogy azzal foglalkozzon, amihez a legjobban értett, erre még esélye sem volt, ha reálisan nézett a jövőjére, mondjuk 1979-ben. Bedugták egy könyvtárba, egy múzeumba, ott olvasgasson ez a burzsoá csökevény, ne zavarja a szocialista társadalom építését.
akik a hübrisztől betegen ásták saját rendszerük sírját és csak a naplopásban, intrikában versenyeztek. Akik nem tudtak a sorok között sem olvasni, nemhogy mint Antall a Neue Zürcher Zeitungot minden reggel a szürke, kopottas hetvenes évek Budapestjén. Barátai azt mondták róla, az volt a munkája (orvostörténet) ami a hobbija lehetett volna, és az lett a hobbija, aminek a hivatása kellett volna legyen 1990 előtt: a nagypolitika.
Családja, neveltetése, érdeklődése és 1956-os szerepvállalása törvényszerűen lökte abba az irányba, ahol egész, megsemmisítésre ítélt történelmi osztálya túlélőjeként evickélt egy búvópatakban, de élve: végül 1988 környékén bukkant fel a víz alól. Addig a mélyben bekkelte ki a kádári évtizedeket, megőrizve a régi világ romjai alatt a polgári kultúrát, eleganciát, udvariasságot, humort (volt neki) és minden olyan tulajdonságot, amely 1945 és 1990 között lényegében feketelistás volt.
1990 őszén forrongott minden, megrogyva, de bizony létezett a Szovjetunió és a Varsói Szerződés, szovjet csapatok állomásoztak Magyarországon, ahol a gazdaság csődközeli állapotban vergődött, külföldi befektetés még alig, az ipar, a mezőgazdaság majdhogynem romokban, a spontán privatizáció, magyarul a hálózat szabadrablása szinte zavartalan: ez a káoszos idők legjava, holott az igazi munkanélküliség, infláció még hátra volt, a nagy társadalmi sokkok még szinte meg sem történtek. Ennek első állomása lett a taxisblokád.
Antall József ráadásul pont akkor ment be egy többnapos kórházi beavatkozásra, amikor a szovjet olajszállítás akadozása miatt hatvanszázalékos benzináremelésre kényszerült a kormány. Mert addig halogatta a műtétet: a munka, a hivatása fontosabb volt a számára egész életében, nem a népszerűség érdekelte. De látta, hogy baj lehet: az egyébként tanári monológokhoz szokott, abból politikusként sem kilépni tudó miniszterelnök a nehézségekről tájékoztatni akarta a közvéleményt, de ezt Hankiss Elemér, az akkor egyetlen tévécsatorna, a Magyar Televízió elnöke megakadályozta.
egyedül az önkormányzati választások előtt. A kommunikáció persze az ilyen politikai indíttatású gáncsoskodás nélkül is rendkívül béna, ügyetlen volt.
Bárhogyan is, de rossz előkészítés után kitört a balhé. A kormányzati szerencsétlenkedés nyomán egy kis, de jól szervezett csoport nagypolitikai hátszéllel foglyul ejtette az egész országot, sarokba szorította a magyar államot. Egyes források szerint többtucatnyi volt titkosszolga is segítette a kormánydöntési kísérletet. Ráadásul sártengerként csapódott fel a társadalom aljáról minden indulat, a rendszerváltozás összes nehézsége, a megelőző évek zűrös agóniája.
Igazi proletár-vircsaft szabadult el: a helyzet nagyon veszélyes lett, mert
Egyes SZDSZ-es politikusok, akiket Antall „politikai mikiegereknek” keresztelt el, megérezték a káosz, az interregnum történelmi szagát: hívogató barikádok, leblokkolt állam, a náluk felkészültebb miniszterelnök operáció közben, mi kell még egy jó kis bomláshoz, kormánybuktatáshoz? 1918 ősze eljött ismét? A kritikus pillanatokban Antall kijelölt helyettese, a joviális Horváth Balázs gyengének, határozatlannak bizonyult. Talán Boross Péterre kellett volna bízni a kormánykereket, vele nem szórakozott volna a taxishad, a régi idők rendőrfőkapitánya és a magát hirtelen nemzeti hősként képzelő köztársasági elnök sem avatkozott volna a kormány dolgába, jócskán túllépve saját hatáskörén.
Anarchia köszöntött be minden szinten. Sokszor vádolták Antallt azzal, hogy a barátait, tanítványait hívta miniszternek, kollégának. Kikben bízott volna negyven év diktatúra után? Pechjére nem volt ideje őket negyven vagy négy évig kipróbálni, mielőtt jött a válsághelyzet. De a taxisblokád kudarcos kezeléséből ma is tanulni kell, a magyar állam megbénítását senkinek, semmilyen vélt vagy valós társadalmi sérelem miatt sem szabad engedni.
Mindezt nem könnyű hitelesen filmre vinni. A Blokád a legtöbb fontos pillanatot mégis mértékkel, átélhetően, érzelemmel, de több ésszel, átélhetően, korhűen fogja meg. Meglepően kerek a film és friss a formanyelve.
Jók a színészek: Seress Zoltán taglejtéseiben, beszédmódjában, és ami ennél jóval fontosabb: hitelességében maga az akkor még csak éppen idős Antall József. Fiatalkori énje ifj. Vidnyányszky Attila egy energiabomba: nem tudjuk, ilyen volt-e Antall fiatalon, de elhisszük neki. A miniszterelnök feleségét, Fülepp Klárát játszó Tóth Ildikó utoljára talán a Móricz-féle Rokonokban nyújtott ennyire megrázóan kiemelkedő alakítást vásznon. Minden rezdülése méltóságteljes, komoly, megfontolt, de gyengéd is. Gáspár Tibor jó Göncz Árpád: ugyanakkor a volt államfő, a régen sokáig az egekbe magasztalt „Árpi bácsi” ábrázolása egyrészt technikailag és tartalmilag is találó, de azért nem nagyon árnyalt: nehéz elképzelni, hogy ne lett volna egy-egy emberi gesztusa Antall József felé annak betegsége idején. Kettejük beállítása túlzottan fekete-fehér. Antallnak is voltak rossz tulajdonságai, gyengeségei, sőt, jelentős politikai hibái és Göncznek is előnyös képessége, jellemvonása. Biztos volt.
de akkor is. Harminc évnyi egyoldalúságot, „Árpi bácsizást” kiegyensúlyozottsággal és pontossággal lehet a legjobban ellensúlyozni. Az ütemérzék mégis jó a filmben: kettejük régi barátsága éppen akkor, a taxisblokád alatt kezdett megrepedni, majd széttöredezni, amikor az miniszterelnök által megválasztani javasolt államfő önhatalmúlag (?) egyfajta ellensúllyá léptette elő magát az alig öt hónapja működő kormánnyal szemben.
Emlékszünk? „Elnök=demokrácia” – hirdette róla később, 1992-ben a liberális értelmiség. Hogyan lehet egy ember egyenlő a demokráciával? Felmerül a kérdés, miszerint a film teljes képet ad Antall Józsefről? Talán nem. Hiányoltam az amúgy dinamikus, a figyelmet végig lekötő filmből az Ellenzéki Kerekasztal legalább villanásnyi megjelentetését: ott, az amatőr, vasárnapi hobbi-politizálgatók és unatkozó filozófusok, túlmozgásos értelmiségiek közül emelkedett ki hatalmas tárgyi tudásával, közjogi felvértezettségével, politikai taktikai érzékével a későbbi kormányfő. Pár óra alatt észrevette, hogy a Kisgazdapárt és a KDNP lelkes amatőrjei helyett neki saját, komoly párt kell. Az MDF-et tette azzá.
Mondjuk ki végre, hogy ha valakivel csúnyán, és máig zavaróan igazságtalan volt a sors a XX. század végén a magyar történelemben, az Antall József volt. A rendszerváltozás miniszterelnökét 61 éves korában úgy és akkor ragadta el a halál, hogy
sőt, egyáltalán annak bármilyen, széles körű elismerését, tisztességes értékelését.
Antall József lényegében egyedül küzdött. Nem szerették a jobboldalon a radikálisok, Csurka évekig lefoglalta az erőit, kifejezetten kíméletlen, sőt, embertelen volt vele, közben média-páncélvonatokból lőtte az SZDSZ, saját bűneiket kérték számon rajta pofátlanul a szocialisták, ügyetlenségeit kinevette (de legalább a blokád alatt nem szúrta hátba egyedüli politikai erőként) a Fidesz. A média gyűlölte, lézengő ritterek törölték bele a cipőjüket, még beszélni sem hagyták: nemcsak 1990 őszén, de még akkor sem, amikor beiktatták miniszterelnöknek.
Igen, tűrnie kellett, az benne van egy miniszterelnök fizetésében, de a médiát ki választotta meg? A köztársasági elnök hiperaktivitása hová tűnt 1994-től, Horn Gyula érkezése után? Kettős mérce, bizony. Antall nem élhette meg a konszolidációt, a nyugodtabb éveket, még ciklusát sem tölthette ki, bár igaz, hogy az a fél évtized, amelyet a politika frontvonalában töltött, negyven esztendő óta nem látott változásokat hozott Magyarországon. Halálos betegségével dacolva, magát nem kímélve állt a kormánykeréknél a legsúlyosabb időkben. Az ő döntése volt, hogy vállalja az áldozatot, pontosan tudta, hogy nem éli túl, hogy belehal. De nem vonult vissza, mert tudta, hogy szükség van rá a rendszerváltozás befejezéséhez. Rá volt szükség.
A film rendkívül megrendítő jelenete, amikor a biopszia eredménye után a miniszterelnök közli feleségével, hogy halálos beteg és maximum három éve van hátra. A jelenetet a két színész mesteri alakítása mellett hátborzongatóan drámaivá teszik a kórházi éjbe halványan, de már beszűrődő hajnal fényei: történelem, halál, élet és két ember összefonódott sorsa szikrázik át a néző szívén.
Amióta meghalt, sokszor hallani, hogy „mit szólt volna ehhez a jobboldalhoz?” Hát, tényleg. ú, hát, tényleg. Biztosan sok dolgot kritizálna. Stílust, ízlést. Talán mást is. De mit szólna a mai Európához, Amerikához? Politikai ellenfeleihez? Mit szólna Antall József ehhez az Európai Bizottsághoz, amelynek elnöke befenyíti Olaszországot, hogy ha az rosszul szavaz, akkor gondok lehetnek? Mit szólna az európai alapító atyák – mára – lényegében elhamvadt értékeihez?
Mit ismerne fel belőle? Politikusokat nem kell szeretni. Buszsofőröket és ügyvédeket sem kell. Ez egy szakma. Igaz, ha valaki kiemelkedően jól műveli, államférfi lehet belőle. De általában nem a saját korában. Évtizedek rostáján pereg át az élete. Lehet száz év is, amíg helyre rakjuk a dolgokat. Mi meg amúgy sem tudjuk megbecsülni azokat, akik áldozatot hoznak a hazánkért. Főleg az életükben nem. Akkor legalább utólag, most próbáljuk meg.
Valójában nem az a kérdés, hogy Antall József élete megérdemelt-e egy filmet – és egy olyan filmet, amely politikai ellenfelével, Göncz Árpáddal szemben kritikus –; hanem az, hogy a magyar közemlékezetben, történelmi panteonban mikor foglalhatja el méltó helyét a rendszerváltozás miniszterelnöke. Mert három évtized múltán eljött az ideje annak, hogy a rendszerváltozás kudarcaiért, rossz szájízéért, kellemetlenségeiért és hibáiért végre ne ő legyen a bűnbak.
Hibái számosak. Nem volt elég modern vagy korszerű, bármit is jelentsenek ma már ezek a szavak. Miniszterelnökként elkövetett stratégiai hibákat is.
De nem többet, mint például Bethlen István. Aki 1920 után talpra állította ezt az országot.
Blokád
Magyar film. Bemutató: 2022. október 20. Rendezte: Tősér Ádám. Forgatókönyvíró: Köbli Norbert. Főszereplők: ifj. Vidnyánszky Attila és Seress Zoltán.
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Magyarországon ilyen nem fordulhat elő.
Úgy látszik, Szerbiában továbbra sem lesz színes forradalom.
