Kedves feministák! Pillantsatok csak az iráni nőkre!

Saját mikrokörnyezetemben régóta képviselem azt az álláspontot, amelyet az iráni helyzet épp a szemünk láttára tár a nagyvilág elé. Mire gondolok?

Arra, hogy az iráni nők épp most emelik fel jó magasra az iszlám világot viszonyítási pontként, melyhez mérten mindenki egyszer és mindenkorra megértheti, mennyire idejétmúlt, fölösleges, és saját magát felzabáló szörnyszülötté vált az európai, vagy ha úgy tetszik, a nyugati világ feminizmusa.

Iránban hosszú napok óta tartanak a zavargások. Kezdődött mindez a mindössze 22 esztendős Mahsa Amiri tragédiájával, akit azért vertek agyon erkölcsrendészek, mert „nem jól hordta a fejkendőt”. Az eset következtében aztán nők ezrei, tízezrei kezdtek tiltakozni a muszlim teokrácia ellen, mert hát nem akarnak egész életükben takarókba öltözve járni-kelni, főleg nem akarják ezt más emberek dogmáinak engedelmeskedve tenni, legfőképpen pedig nem akarnak a halál árnyékában élni, és azért adni az életüket, mert egy öreg muszlim hittudós szerint rosszul hordják a hidzsábot.

– sajnos mondhatjuk, hogy véresen komoly, ugyanis azóta is nem egy iráni leányzó életét vesztette már az elnyomó rezsimmel szembeni tiltakozás során.

Ezzel ellentétben hogy néz ki a feminizmus idehaza, nálunk, a Nyugaton? A nagyvilágnak azon a részén, ahol az emberi jogok terén páratlan eredményeket értünk el?

Mert hát alapvetőnek vesszük, de szögezzük le: nem mindenhol számít evidenciának, hogy a nők szavazhatnak, politizálhatnak, vezethetnek autót, szabadon utazhatnak akárhova férfirokonuk ellenőrzése nélkül, vagy szabadon választhatnak maguknak karriert. Nálunk azonban ez mind-mind megszokott, nagyon helyesen.

Ehhez aztán vegyük hozzá a mai kor nyújtotta kényelmi lehetőségeket, amikért nagyon is hálásak lehetünk – hogy a témánál maradjunk, gondoljunk csak a fájdalommentes szülés opciójára, vagy a higiéniai és kozmetikai termékek garmadájára. Kismillió olyan dolog van, amiért mi itt nyugaton hálásak lehetünk, legyen az apró, vagy óriási. Tényleg, elég pár perc arra, hogy ráeszméljünk, mennyire szerencsés korban és helyen élünk.

Ennek tudatában, kedves feministák, gondolkodjatok el a következő kérdésen, aztán gondolkodjatok el a válaszon is, jó mélyen:

Az iráni nők jelen pillanatban is olyan jogokért küzdenek, mit küzdenek, az életüket adják érte, amelyeket Nyugaton már évtizedek óta élvezhetnek a nők. Szóval komolyan kérdezem: ennek fényében mégis mi az a fene nagy rendszerszintű elnyomás a XXI. század nyugati világában, ami indokolttá teszi a feminizmust?

Merthogy ma is egyfolytában hallani a patriarchátus elleni forradalmi szólamokat, meg azt, hogy szegény metoo kapja az egyre nagyobb és nagyobb pofonokat az internet sötét, férfiak által uralt bugyraiban, ahol úgy tűnik, még mindig tombol a „férfierőszak”, jelentsen ez akármit is.

Néhány feminista mantra újra meg újra előbukkan, ami egyébként a fenti kérdésre hivatott válaszolni, ezeket érdemes picit kivesézni.

1) Az egyik ilyen az egyenlő bérezés. Ismerős, ugye? „A nők kapjanak ugyanakkora bért, mint a férfiak!”

Talán a kedves olvasó cáfol engem, de számomra mindenesetre beszédes az, hogy ezt sosem hallottam még olyan nőktől, akik ténylegesen dolgoznak, legyen szó akár vállalkozókról, akár piaci vagy állami szektorban dolgozókról. Talán mert ők tapasztalják a valóságot is, nevezetesen azt, hogy ugyanazon munkáért, ugyanazon előképzettséggel és munkatapasztalattal, ugyanannyi ledolgozott heti óraszámért

Nincs egyenlő bérezés? Nocsak, hát a hülye munkáltató meg nem jött még rá, hogy kirúghatná az összes férfit, és olcsóbban megcsináltathatná ugyanazt a munkát nőkkel! Mik vannak!

Viccet félretéve: a torzulást egyébként csak nagyon röviden, dióhéjban felvázolva olyan változók alakítják, mint a szülési szabadságok, valamint a tény, hogy a férfiak és a nők egész egyszerűen más munkát végeznek. A férfiak nagyobb valószínűséggel tendálnak stresszterheltebb, veszélyesebb, magasabb óraszámot, sok utazást követelő, de cserébe magasabb bért ígérő munkák felé, míg a nők inkább a stabilabb, biztonságosabb, családbarátabb, de kevésbé megterhelő, és kevesebb pénzzel kecsegtető pozíciókat fogják előnyben részesíteni.

Ebben nincsen semmi fasizmus, ez egy létező jelenség, „nemi egyenlőségek paradoxonjaként” (gender equality paradox) ismert – találó, mert paradox módon először pont azokban az államokban figyelték meg leginkább, amelyek a legnagyobb hangsúlyt fektetik a nemi alapú kvótákra (skandináv államok elsősorban). Érdemes elmerülni benne!

De visszatérve témánkhoz: a fentebbiek miatt lehet ÁTLAGBAN valóban különbség bérezés között. Azonban rohadtul nem mindegy, hogy átlagbeli különbségről beszélünk, vagy konkrét különbségről,

2) A második a családon belüli erőszak.

Erről beszélni abszolút legitim, ez tényleg súlyos probléma. De ennél is súlyosabb az, ha kettős mércével közelítjük meg a kérdést.

Erre a tökéletes példát a közelmúltbeli Amber Heard-ügy szolgáltatta. Döbbenetes volt nézni a feministák kínkeserves próbálkozását, hogy valahogy relativizálni próbálják a tényt, hogy a bántalmazó egy nő. Csak hát nehéz ezt kivitelezni, ha a tisztelt alperes az esküdteket olcsó Photoshoppal próbálja meggyőzni arról, hogy megütötték, emellett pedig hangfelvételen beszél arról, hogy nyugodtan szaladjon csak a férfi (Johnny Depp) a nyilvánosság elé, úgyse fog hinni neki senki férfi volta miatt.

Szóval ha a családon belüli erőszakról komolyan akarunk beszélni, akkor Szentesi Zöldi Lászlóval maximálisan egyetértve a férfi brutalitás mellett beszélni kell a női aljasságról is. Amíg ez nem történik meg, addig nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy egyes feministák büntetlenül, a felelősségvállalás puszta gondolatfoszlánya nélkül akarnak bántalmazni, akit csak érnek. Vannak, akik nem a családon belüli erőszakot bánják, hanem azt, hogy nem ők a bántalmazók.

Cáfoljanak meg nyugodtan engem, mert nem nehéz:

erről az érzékeny témáról, és ha kiderül, hogy egy bántalmazásban a nő a ludas, vállalják érte a felelősséget. Ennyi az egész!

És azt se felejtsük el, hogy bár a családon belüli erőszak létező jelenség, ugyanakkor mélységesen elítélt a mi kultúrkörünkben. Tegye a kezét a szívére a drága megszólított feminista, és feleljen őszintén arra, vajon ugyanez az elítélő hozzáállás elterjedt-e épp oly szélesen az iszlám világban is, mint a nyugati társadalmakban. Ugye, hogy nem.

3) Az abortusz kérdésköre. Ez is ismerős. „Az én testem, az én döntésem”. Figyeljük csak meg, az a mondat valamiért sosem követi, hogy „Az én felelősségem”. Pedig ez a mondat bír talán a legnagyobb fontossággal, erről szólna valahol ugyanis ez a dolog. Ha vagy annyira felelős, hogy összefekszel valakivel, akkor ott az érintett felek felelősek a következményekért is, a terhesség potenciális „kockázatáért” is, nem? Ki állítja meg a feleket abban, hogy ezekre előzetesen gondoljanak, mielőtt utat engednek a vágyaknak? 

Nyilvánvalóan van itt egy speciális kategória, mégpedig a nemi erőszak esete. A téma érzékeny volta és komplexitása miatt itt ebbe nem mennék bele mélyebben, de talán érdemes arról megemlékezni, hányszor jön elő az abortusz témájánál a nemi erőszak, mint abszolút ütőkártya. Holott annyit talán megengedhetünk magunknak, hogy

Nagyjából ez a három nagy témaköre a feministáknak, de ezen kívül mi marad? Nos, ha olyan társadalmakra nézünk, ahol már nagyjából „legyőzte a patriarchátust” a feminizmus (az Egyesült Államok vagy Kanada), akkor azt látjuk, hogy egyáltalán nincs már ellensége a „nőjogi” harcosoknak.

Úgyhogy mit tehetnek? Kreálnak maguknak újakat. Miért? Mert Huxley Szép új világa óta tudjuk, hogy az ember nem tud mit kezdeni a túl nagy jóléttel. Ha minden igénye ki van elégítve, és soha nem fenyegeti semmi, akkor provokál magának belső feszültséget. Fogja magát, és felgyújtja az első útjába eső kukát, csak, hogy legyen valami izgalom az életében.

Így van ez az ideológiával is. Ha idejétmúlt, mert már elérte a céljait, akkor elkorcsosul és elkezd mindenhova démont festeni, hogy legitimálja saját létezését. Így lesz a feminizmusból, ami egykor a nők szavazati jogaiért küzdött egy olyan torz ideológia, ami manspreading, mansplaining meg catcalling-féle hülyeségekben látja a férfi elnyomást.

Mindezek után nézzünk rá Iránra! Ugye más is látja?

Úgyhogy kedves feministák, nőjogi harcos amazonok, patriarchátus rémálmai! Tekintsetek csak Irán irányába egy percre! Aztán nézzetek magatokba, és tegyétek fel magatoknak a kérdést: vajon amíg a világ másik részén nők halnak meg azért, mert egyenlő jogokat akarnak, addig ti szimplán lehet, hogy hagytátok egy destruktív, toxikus ideológiának, hogy átvegye az irányítását az életetek fölött – ami egyébként, ha jobban belegondoltok, teljesen mentes az igazi, hús-vér, emberéleteket és egyéni szabadságot követelő elnyomástól.

Nyitóképen: Masha Amini emléke előtt tisztelgő párizsi falfestmény. Fotó: Julien De Rose / AFP