A kultúra és a számok

„Anyám, a számok nem hazudnak – írhatnánk át stílszerűen Petőfit két adatszolgáltatási kötelezettség teljesítése között. Jól hangzik, csak sajnos a kultúrára vonatkozóan nem feltétlenül igaz. Mégis muszáj ezzel foglalkoznunk, mert amikor akár csak ideiglenes jelleggel is, de kulturális intézmények bezárásáról beszélünk, óhatatlanul belecsúszunk a számszerűsíthető mutatók és összevetések szövevényébe. A fenntartó a rezsiszámlára mutogat, az intézményvezető pedig próbálja a finanszírozó számára értelmezhetővé tenni intézményének hozzáadott értékét. Fordulhat ez a vita termékenyre is, amelynek eredményeképpen a magyar kultúra válságállóvá erősödik. Ehhez a reménybéli vitához adnék pár szempontot.

Ahogyan a bölcsek kövének egyedüli birtokosaként Radnóti Sándor professzor úr több ízben is rámutatott, a jobboldalon „nincs kultúra”, tehát itt, Mucsa-alsón mi indulásból nem tudhatjuk, hogy miből mennyi a sok, mennyi a kevés – és hogy mihez képest. Zárójelezve Radnóti professzor úr gőgjét: elméletileg valóban elképzelhető, hogy valaki évente, tízévente csak egyszer villant, de abba beleremeg a magyar anyaföld, csodájára jár a világ, mint ahogyan azt sem zárhatjuk ki, hogy másvalaki egész életében futószalagon termeli a kulturális javakat, oszt’ valahogy mégsem lesz jobb tőle a nagyérdemű. Mindkettőre láttunk már példákat. Következésképpen a mennyiség és minőség között nem tételezhetünk fel szükségszerű összefüggéseket, bár erre vonatkozóan pár évtizeddel ezelőtt még mást mondtak volna Radnóti prof. elvtársai.

Mielőtt továbbmennék, a félreértések elkerülése végett szükséges a személyes viszonyulásomat is tisztáznom: minden művészeti ágat fontosnak tartok, önértéküket tiszteletben tartom. De a saját életemet élem, politikai okokból és illemből nem, legfeljebb kötelességtudatból, kíváncsiságból vagy éppen a feleségem kedvéért vagyok hajlandó kilépni az ízlésvilágom által megszabott komfort­zónámból. (Intézményvezető kollégáimmal teljes egyetértésben állíthatom: a magyar kultúra igazi döntnökei a családanyák.) Ezért kultúrahordozóként nem venném magamnak a bátorságot, hogy megítéljek eleveneket és holtakat, és általános érvénnyel kijelentsek olyasmiket, hogy a színház, a komolyzene vagy bármely művészeti ág »rossz«, »fölösleges«. Soha nem is állítottam ilyet.

Egészen egyszerűen, ha nem érdekel, nem megyek oda, ugyanakkor reménykedem abban, hogy akik odamennek, azok jobb emberként állnak fel az előadás végén. És ez a lényeg. Közelíthetünk divatos fogalmi nyelven vagy metaforákon keresztül a kérdéshez, cizellálhatjuk a mondandót, de ebben a tökéletlen földi világban ebben áll a művészet, illetve a tágabb értelemben vett kultúra társadalmi haszna és értelme: jobb emberré tesz bennünket. A szomszédban dúló háború rémisztő árnyékában erre ma még inkább szükségünk van.

L. Simon László a Mandiner hetilap legfrissebb számában Klebelsberget megidézve amellett érvel, hogy a kultúrára költeni kell. Ebben nincs vita közöttünk. Személyes találkozásainkkor viszont azon vitatkozunk, hogy a kultúra összefüggésrendszerében mondhatok-e olyat, hogy valamely intézményből »túl sok« lenne. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója eljut odáig, hogy a párhuzamosságokat talán föl lehetne számolni, az észszerű integráció ebben a nehéz gazdasági helyzetben járható útnak ígérkezik.

De a kollégámmal ellentétben én nem voltam politikus, nincsenek is ilyen karriervágyaim, ezért megengedhetem magamnak, hogy radikálisabb változtatások mellett érveljek. Nem értek egyet azzal, hogy a teljes intézményrendszert továbbra is alanyi jogon kellene finanszírozni. Csak azért, mert valami már létezik, nem jelenti azt, hogy léteznie is kell. Mindannyian rá tudunk mutatni olyan intézményekre, amiket valakiknek »csináltak«, és a kultúra egészének horizontján teljesen érdektelen, hogy mely politikai oldal és kinek. Az a kérdés, hogy betölti-e a szerepét, és hogy jó helyen van-e ott, ahol éppen van.

És ezt, bizony, kegyetlen őszinteséggel meg is kell vizsgálnunk. Mert ez a válságidő, amelynek még csak az elején (!) vagyunk, nem olyan, mint a Covid-járvány, nem múlik el egy vakcinától. Orbán Viktor miniszterelnök megállapítását a kultúra egészére is vonatkoztatni lehet: nem konjunkturális, hanem strukturális problémáról van szó. A magas energiaárak, a nyersanyagkitettség, a várható élelmiszerválság, a klímaváltozás kérdése és a tartósnak ígérkező migrációs hullámok a következő években is velünk maradnak. Ezzel együtt kell élnünk, ahogy nagyanyám mondta volna, vége az úri életnek. Viszont – és ez talán a legfontosabb – ebből nem következik az, hogy ne élhetnénk jó életet. Az úri élet nem az egyedüli jó élet. A stratégiai kiindulópont tehát az, hogy az alakuló új világban miképpen tehetjük az életünket jóvá, tartalmassá, élhetővé. Ám ezt a kérdést nem lehet értéksemlegesen eldönteni!

Ha ez így van, akkor ez bizony politikai kérdés. A kultúrpolitikának viszont el kell tudnia emelkednie a napi aktuálpolitikától, és el kell tudnia oldania magát a pártpolitikától is. Amitől nem tudja (és nem is kell) függetlenítenie magát, az a kormányzati és önkormányzati politika. A fenntartó felelőssége erről döntéseket hozni. Ezért választunk képviselőket, és azért hatalmazzuk föl a kormányt/az önkormányzati képviselő-testületet a minket érintő döntések meghozatalára. Haladó nemzettársainknak jelezném, hogy ezt hívjuk demokráciának (ami egyébként nem ugyanazt jelenti, mint a jogállamiság, bár mostanság előszeretettel mossák össze a kettőt, de ez mellékszál).

A helyes döntések meghozatalához érdemes néhány trivialitásra figyelni. Az egyik kedvenc politikai tételmondatom szerint egyedül, önmagában az ember nem lehet szabad, csak magányos. A szabadsághoz legkevesebb két ember kell. Ennek analógiájára a kultúra legtágabb területén sem lehet önmagukban értelmezni az egyéni teljesítményeket. Olvasó nélkül író nem létezik, közönség nélkül a színház és filharmónia is értelmetlen, mint ahogyan a képzőművészethez is kell látó szem. A kulturális teljesítmények végképp nem »magábanvaló dolgok« (Ding an sich), a kultúrateremtő a kultúrahordozó nélkül nonszensz. (Az már más kérdés, hogy nem feltétlenül kell egy időben élniük.)

És nem véletlenül nem használom a »kultúrafogyasztó« megjelölést. Az a válság, ami ránk rúgta az ajtót, éppen ezt, a mindenkor a könnyebb ellenállás irányába elmozduló magatartást lehetetleníti el.

Éppen ezért a »tegyünk több pénzt a kultúrába« válasz konjunkturális logikája most megbicsaklik. Nem megoldja, csak elodázza, tehát tetézi a gondot. Strukturális problémákra strukturális választ kell adnunk, ráadásul olyant, ami akkor is hozzáférhetővé és erősebbé teszi a magyar nyelvű kultúrát a következő esztendőkre, ha éppen amerikai ejtőernyősök által üldözött orosz vénasszonyok potyognak is az égből. Szerény véleményem szerint e cél érdekében nem több pénz kell a kultúrára, hanem hatékonyabban kell elköltenünk a meglévő forrásokat. Mert nem kevés pénzről beszélünk: jelenleg évente több mint ötszázmilliárd adóforintot fordítunk erre a területre.

A hogyan kapcsán a már megint társadalommérnökösködő progresszív oldal véleményvezéreivel ellentétben nem gondolom, hogy mindenre tudnám a megfellebbezhetetlen választ. Egyelőre kulturális statisztikákat tanulmányozok hetek óta, és hogy még »az almát nem lehet összehasonlítani a körtével« jogos vádja se érhessen, kifejezetten csak az európai országokkal hasonlítgatom össze egyes szakágazati mutatóinkat. Addig is, amíg valamiféle megalapozottabb következtetésre jutnék, várom, hátha okafogyottá válik a kutakodásom, és valaki alá tudja támasztani, hogy ­miért jó nekünk minden úgy, ahogy van, és miért nem kell érdemben változtatni semmin.”

Nyitókép: Földházi Árpád