De a kollégámmal ellentétben én nem voltam politikus, nincsenek is ilyen karriervágyaim, ezért megengedhetem magamnak, hogy radikálisabb változtatások mellett érveljek. Nem értek egyet azzal, hogy a teljes intézményrendszert továbbra is alanyi jogon kellene finanszírozni. Csak azért, mert valami már létezik, nem jelenti azt, hogy léteznie is kell. Mindannyian rá tudunk mutatni olyan intézményekre, amiket valakiknek »csináltak«, és a kultúra egészének horizontján teljesen érdektelen, hogy mely politikai oldal és kinek. Az a kérdés, hogy betölti-e a szerepét, és hogy jó helyen van-e ott, ahol éppen van.
És ezt, bizony, kegyetlen őszinteséggel meg is kell vizsgálnunk. Mert ez a válságidő, amelynek még csak az elején (!) vagyunk, nem olyan, mint a Covid-járvány, nem múlik el egy vakcinától. Orbán Viktor miniszterelnök megállapítását a kultúra egészére is vonatkoztatni lehet: nem konjunkturális, hanem strukturális problémáról van szó. A magas energiaárak, a nyersanyagkitettség, a várható élelmiszerválság, a klímaváltozás kérdése és a tartósnak ígérkező migrációs hullámok a következő években is velünk maradnak. Ezzel együtt kell élnünk, ahogy nagyanyám mondta volna, vége az úri életnek. Viszont – és ez talán a legfontosabb – ebből nem következik az, hogy ne élhetnénk jó életet. Az úri élet nem az egyedüli jó élet. A stratégiai kiindulópont tehát az, hogy az alakuló új világban miképpen tehetjük az életünket jóvá, tartalmassá, élhetővé. Ám ezt a kérdést nem lehet értéksemlegesen eldönteni!
Ha ez így van, akkor ez bizony politikai kérdés. A kultúrpolitikának viszont el kell tudnia emelkednie a napi aktuálpolitikától, és el kell tudnia oldania magát a pártpolitikától is. Amitől nem tudja (és nem is kell) függetlenítenie magát, az a kormányzati és önkormányzati politika. A fenntartó felelőssége erről döntéseket hozni. Ezért választunk képviselőket, és azért hatalmazzuk föl a kormányt/az önkormányzati képviselő-testületet a minket érintő döntések meghozatalára. Haladó nemzettársainknak jelezném, hogy ezt hívjuk demokráciának (ami egyébként nem ugyanazt jelenti, mint a jogállamiság, bár mostanság előszeretettel mossák össze a kettőt, de ez mellékszál).
A helyes döntések meghozatalához érdemes néhány trivialitásra figyelni. Az egyik kedvenc politikai tételmondatom szerint egyedül, önmagában az ember nem lehet szabad, csak magányos. A szabadsághoz legkevesebb két ember kell. Ennek analógiájára a kultúra legtágabb területén sem lehet önmagukban értelmezni az egyéni teljesítményeket. Olvasó nélkül író nem létezik, közönség nélkül a színház és filharmónia is értelmetlen, mint ahogyan a képzőművészethez is kell látó szem. A kulturális teljesítmények végképp nem »magábanvaló dolgok« (Ding an sich), a kultúrateremtő a kultúrahordozó nélkül nonszensz. (Az már más kérdés, hogy nem feltétlenül kell egy időben élniük.)
És nem véletlenül nem használom a »kultúrafogyasztó« megjelölést. Az a válság, ami ránk rúgta az ajtót, éppen ezt, a mindenkor a könnyebb ellenállás irányába elmozduló magatartást lehetetleníti el.