Az értelmiség válságáról

A nyugati világban civilizációs, szellemi válság van. Véget ért egy korszak. Szinte közhelyszerűek ezek az állítások. Elfáradtunk hallgatni, mert a kritikai megállapításokon alig lépünk túl. Lehet, hogy a világválság érzete permanens, az azonban biztos, hogy szorongásunk valóságos. Valójában a hatalmak és ideológiák harcai között ezzel a közérzettel is kellene végre valamit kezdeni.

 A nyugati civilizáció a gyarmatosítás, majd a globalizáció által meghódította a világot. A történelem persze párhuzamosságok mentén alakul, de a fő irány az, hogy az elmúlt 2500 évet kulturálisan, tudományosan, hatalmilag a nyugat határozta meg. A mi civilizációnk a Római Birodalom hagyatékára építve a hódítás civilizációja. Ez ütközött ki az összes hódítón, így sajátítottuk ki az amerikai és ausztrál kontinenst, így gyarmatosítottuk Afrikát és Ázsiát, lerabolva erőforrásait. De a mélyére nézve a hódítás gondolata vezérli a profit- és növekedésorientált gazdaságot és a fejlődéselvű berendezkedést. Ismerjük Arisztotelész jóslatát, amiben arra figyelmeztette Nagy Sándort, hogy a hellenizáció következményeként véglegesen meg fog változni a görög kultúra. Hasonló a helyzet a modernkori globalizáció tekintetében is.

A Nyugat, úgy tűnik, elveszítette eredeti, tradicionális kultúráját. Miért baj ez? Miért ne születhetne ebből egy érvényes, új civilizáció? Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy ez bekövetkezhetne. A baj az, hogy az átalakulás során a Nyugat szellemi, alkotói potenciája elfogyott. Elfogyott az a teremtő képesség, ami korszakos, sőt örökké jelen idejűen érvényes alkotásokban manifesztálódott.

 Nem, mint esztétikai kategória, hanem mint magatartási, világszemléleti alapállás: mint etika. Ha pedig iróniáról van szó, vissza kell lépnünk civilizációnk kezdő pontjához: Szókratészhoz. Nem a konkrét filozófiájához, hanem magatartásához. Hamvas azt mondja, a civilizáció voltaképpen egy magatartásforma. Mit csinált Szókratész, ha végletesen desztilláljuk tevékenységét? Akivel beszélt, annak elmondta, hogy az illető vagy emberileg, vagy gondolkodásában, vagy életvitelében téved, sőt ostobaságokat tesz és ostobán vélekedik. Az igazság keresése érdekében mindenkit önmaga teljes megkérdőjelezésére sarkalt. Szókratész eközben azt állítja, ő maga nem tud semmit, nem is csinál semmit. Micsoda képmutatás és irónia ez! Mi az, hogy nem tud semmit? Az összes dialógus onnan indul és ott zárul, hogy Szókratész a bölcs, a legokosabb, ő az, aki a legszebben beszél, aki a legjobban vitázik, és Szókratész fürdőzik ebben a pózban. Mindenkit önvizsgálatra késztet, miközben egy pillanatig sem látjuk őt saját magában igazán elbizonytalanodni.

 Ő nem csak szkeptikus, abban nincs értékítélet. Az ironikusnál, Szókratésznál azonban az alapállás a gúny. Van mit kigúnyolni azokon, akiket Szókratész kigúnyol? Abszolút. Igaza van a dialógusokban Szókratésznak? Valószínűleg. Bárki boldogabb lett, megismerve Szókratész gondolatait? Nem hiszem.

 Szókratésszel szakadt el először a gondolat a cselekvéstől, a tudás a felelősségtől. Más kultúrákban, ha valaki a tudás magasabb fokára lép, az sámán, varázsló, gyógyító, tanító, pap, törzsfőnök, mester lesz. Mit csinál tehát egy bölcs? Vagy kivonul a közösségből, vagy felelősséget vállal, éppen azért, mert ő van a tudás birtokában.

Szókratész még egy iskolát sem volt képes alapítani, hiszen ő ,,nem tud semmit”. Teljes félreértésnek gondolom azt, hogy Szókratész egy profán-krisztus. A krisztusi lét maga a cselekvés és felelősség, az alapállása pedig a részvét, nem a gúny. Gogol azt mondja: a példa mindig erősebb, mint a szabály. A példa cselekszik, a szabály beszél. Szókratész magatartása ezzel együtt példa lett: ez a magatartás vezetett az értelmiség válságához. Néhány kitüntetett embert és pillanatot kivéve

A reformkori értelmiség a társadalom szinte egész spektrumát lefedte, Petőfitől Széchenyiig. Miért olyan kitüntetett emberek ők? Mert a tudás felelősségvállalásra és tettekre késztette őket. Mennyivel igazabb Petőfi Talpra magyarja, mint Szókratész bármelyik érve! Szókratész téttelen vitáinak következménye az élettől elszakadt teoretikusságunk. Ezért mondta Cioran, hogy rádöbbent a nyugati filozófia rémítő semmiségére. Arra, hogy a nyugati filozófia jelentős részét, amikor szüksége lenne rá, nem érti az ember, amikor pedig megértené, akkor már nincsen rá szüksége.

Senki sem fog kevésbe szorongani azok ismeretétől, legyenek bármilyen lenyűgöző intellektuális építmények. Cicero szerint az irónia a nagyvárosi lét jellemzője. Szókratész lényegében sosem hagyta el Athént, hiszen a városon kívül senki nem értette volna őt. A fájó szétszakítottság, ami a nagyvárosok és a vidék között fennáll, szintén ebben gyökerezik.

Az athéniak eltanulták az iróniát. Szókratészt halálra ítélték: elég csak beszélni, elég csak megvádolni, nem kell tenni, bizonyítani. Nem ugyanez történt a közösségi média által kialakított nyilvánossággal is?

Minden kritikám mellett Szókratész volt az első filozófus. A filozófia ekkor nem egy diszciplínát jelentett, a bölcsesség szeretete nem egy bölcsészettudományi tárgy volt, hanem valós philia, szenvedély. Fölmerül a kérdés: nekünk mi a philiánk? A mi értelmiségünknek van philiája?

Jelenünket az irónia és a metafizika harcában kell vizsgálnunk. Az irónia önmagában gátolja a szellemi megújulást és öntisztulást, mert nem termékeny. A kritikai gondolkodással nem az a baj, hogy adott esetben akár nem igaz és nem érvényes, hanem az, amikor azt hazudja önmagának, hogy a kritika önmagában teljesítmény. A kritika lehet az alkotómunka kiindulópontja, de ha nem lép önmagán túl, nem csak meddővé, hanem destruktívvá válik. Az igazi művészet lehet kritikus is, azonban mindig hisz, ha másban nem, legalább önmaga létjogosultságában. Persze ez nem csak a művészet közegében értelmezhető, igaz ez egy tanár munkájára, egy politikusra, egy orvosra, egy szülőre. Az irónia mindent le-, a metafizika mindent felértékel. Az irónia azt mondja, semmi nem jelent semmit, a metafizika azt mondja, minden többet jelent önmagánál.

Az irónia nem alkotó, hanem egy szekunder, reagens folyamat. Az irónia mindig valamihez képest létezik. A korunk válsága éppen az, hogy nem hozzuk létre azt, amihez képest érvényes lehetne az irónia. Erre mondja Nietzsche, hogy aki nem tud valamire egy nagy igent mondani, az sok kicsi nemre osztja magát.

Szükségünk van a metafizikára, mert ez az ember absztrakciós ösztönét és vágyát elégíti ki, azt, amitől emberek vagyunk. Ha nincs metafizikánk, nem adunk helyet a teremtésnek.

Ide kell visszatalálnia Európának, ezt kell értenünk hazánkban is, ez a szemlélet tudja megújítani a kultúrát, és ez az, aminek belátása talán feloldhatja a színházi világ konfliktusait is.

Ha már Nietzsche. Minden oldal folyamatos felháborodásban létezik a többi, a másik oldallal, és egyáltalán a világ jelenségeivel szemben. Nietzsche azt mondja, hogy a felháborodás a szellemi védekezőképesség hiánya. Örvényszerűen ránt le minket a felháborodás folyamatos (ön)gerjesztése, miközben szellemileg védtelenek vagyunk. Ha fel is háborodunk, muszáj szellemi védfalakat létrehoznunk. A sok nem helyett szükségünk lenne valamire, amire végre igent mondunk. Nem megkérdőjelezni, hanem állítani. Legalább önmagunkat.

Nyitókép: szinhazonline.hu