Közeleg a népszámlálás: valljuk meg keresztény hitünket, identitásunkat!

„Ha valaki abban hisz, hogy a világ és az élet véletlenül keletkezett, a halál után nem következik semmi, örök erkölcsi törvények nincsenek – ez is egy hit ugyanis – és közben azt állítja, hogy minden ideológia és vallás káros, kivéve az övé, az nem egy meglehetősen intoleráns álláspont?” 
(Székely János)

A népszámláláshoz közeledve egyre aktívabbnak mutatkozik egy egyébként meglehetősen marginális csoportosulás, a magára inkább csak botránykeltéssel figyelmet irányító Magyar Ateista Társaság. Ők voltak azok, akiknek egy vezetője korábban a budapesti Gellért-hegyen található kereszt lefestését helyezte kilátásba (nem teljesen egyértelmű, hogy valós átfestésre, rongálásra gondolt, vagy megbotránkoztató fényfestéssel kreált volna balhét), illetve az ő Facebook-csoportjukban lehetett  olyan véleményeket olvasni, melyek szerint a keresztényüldözés nem is akkora baj, „előbb-utóbb csak elfogynak” végre ezek a jézusos emberek... Történt persze mindez amolyan elfogadó, toleráns, felvilágosult módon. 

Most, hogy küszöbön az összeírás, ateista felebarátaink úgy döntöttek, kampányt indítanak annak érdekében, hogy minél kevesebben nyilatkozzanak egyházi hovatartozásukról. Azt mondják, elegük van a keresztény Magyarország szólamából. Szó se róla, valóban nem szólamokra van szükség. Sokkal inkább keresztény Magyarországra. Továbbra sem értem ugyanis, miféle problémája lehet bárkinek egy olyan társadalmi berendezkedéssel, amely alapjául a tízparancsolatot választja.

vagy ha még olyan nehéz témákkal is megpróbálkozunk, mint az ellenségszeretet. Jó, belátom, ez utóbbi nem egyszerű feladat, de nemesíti életünket, az egészen biztos. Az előbb felsoroltak (és törekedtünk a rövid felsorolásra, hosszan lehetne még folytatni) azonban egy egészséges társadalmat és országot eredményeznek, olyat, amiben hitbéli meggyőződéstől, felekezeti hovatartozástól és világnézettől függetlenül jó élni. 

Bármit is hirdetnek és szeretnének az ateisták, a hazánkra is áll az antalli megállapítás, miszerint „vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. És miközben az összefoglalóan „nyugatinak” hívott civilizációs közeg öngyilkos stratégiát folytat, a „lenni vagy nem lenni” kérdése egyre kevésbé teoretikus felvetés és sokkal inkább gyermekeink jövőjéről szóló, húsbavágó kérdés. 

Az ateisták még mindig nem értik. Persze, ha értenék, már nem lennének ateisták. Van még idő.

Ráadásul a közelmúltban tanultak amerikai hittársaik látens militáns és agresszív hozzáállásából, ennek megfelelően a közelmúltban már a harcos ateizmust tűzték zászlajukra. A harcos ateizmus pedig már nem pusztán a tagadás vallása, hanem támadásokat indít a szimbolikus, a kommunikációs és a jogi térben egyaránt, előszeretettel konfrontálódik és nem csak megkérdőjelez, de szükség esetén meg is bélyegez. 

A szándékos konfrontáció jelét látjuk most is. Keresték rá az alkalmat, a cenzus pedig kínálta magát. Nem kizárt, hogy előfordul majd hasonló az életvédelem terén, más szimbolikus kérdésekben és nagy társadalmi vitákban is. Sőt: borítékolható. 

Ott előbb éppen azzal vétették észre magukat, hogy a magzati életek védelmével kapcsolatos alkotmánybírósági ítéletet követően kibontakozó Strajk Kobiet idején lelkesen támogatták a magzatgyilkossághoz fűződő „jogot” követelőket és mozgalmukat, nagy erőkkel vettek részt a rendre erőszakba torkolló tüntetéseken, majd tovább hergelve a közvéleményt, a minden rossz forrásának kikiáltott, „középkorinak” bélyegzett egyházat támadták – verbálisan és a szó fizikai értelmében egyaránt. 

Ekkoriban számos esetben szentmiséket zavartak meg Lengyelország-szerte, közterületen és templomokban zaklatták a papokat, olykor fel is lökték, meg is ütötték őket, vagy éppen a templomok berendezéseiben okoztak kárt. 

Később, amikor lengyel barátainknál is közelgett a népszámlálás, kampányt indítottak annak érdekében, hogy minél több lengyel nyilatkozzon „szekuláris módon”, azaz ne titulálja magát az egyházhoz, akár a hithez kötődő személynek. Mindezt abban a Lengyelországban, ahol még a bő tíz évvel ezelőtti cenzuson is majd’ száz százalék vallotta magát kereszténynek, ezzel jelezve, hogy országuk a keresztény Európa egyik utolsó bástyája maradt. 

(Persze a rombolás ott sem maradt eredménytelen. Arra éppen a Mandiner decemberi rendezvényén hívta fel a figyelmet Bese Gergő atya, a lengyel hitélet ismerője, hogy a nagyvárosokban ugyanaz a szabadosságot hirdető és liberális elveket előtérbe helyező folyamat játszódik le, mint Európában mindenhol és nem marad visszhang nélkül…)

Több mint egy éve ugyanitt ezt írtuk:

a jövőlátó építkezés küzdelme a rombolással.

És most hozzátehetjük, nem lesz ez másképp még egy jó ideig. 

No, de vissza a magyar népszámláláshoz! 

Nekünk, keresztényeknek – függetlenül minden körülménytől és ellenkampánytól – őszintén meg kell vallanunk hitünket. Nem csak a cenzus alkalmával, hanem minden egyes nap – ezzel együtt pedig természetesen a népszámlálás során is. Nem azért, mert valamiféle mennyiségi versenyt kellene megnyernünk; a kereszténység végső soron nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.

Küldetésünk része és felelősségünk is, hogy így tegyünk.