Jókedvünk tele

Nyomja a tüdőmet valami úgy kora tavasz óta. Volt az a véres március, emlékeznek: akkor volt először négyszáz fölött az euró (most is ott van, hogy pukkadna meg, de legalább össze már nem omlik kéthetente), sehol nem tartottunk az uniós tárgyalásokkal, a Budapest-Varsó ösvényt jeges tappancsaikkal járhatatlanná taposták a nagyhatalmi mamutok, és az Ukrajnát és ukránokat segítő a háborút egyértelműen elítélő Magyarországot putyinfalovazták mindenhonnan.

Idehaza pontosan tudtuk már akkor is, hogy a szankciós kurzus, amire ráfordultunk, minden anyagi hátránya mellett még tökéletesen felesleges is.

Édesapám megkérdezte, meddig lesz minden nyálkás és bizonytalan a gazdaságban, mikor tegye fel odahaza a napelemet. Azt mondtam, hogy az uniós megállapodásig benne maradunk ebben a nyálkás mocsárban. Benne is maradtunk, a szankciók és energiaárak súlya alatt megroppant magyar költségvetés ledobta magáról az átlag feletti rezsicsökkentés elviselhetetlen terheit, bezárt ez, bezárt az, leálltak a beruházások, nem talált magára a forint, Battán leállt a finomító. Rosszkedvünk nyara volt. Nem is lett napelem.

A szankciópárti országokban most jön a feketeleves, őszhóban, télelőn. Az ő uniós pénzeiket nem fenyegette senki, devizájuk nem gyengült – leszámítva az euró-dollár árfolyam új, szörnyszülött formáját, azt a harminc százalékos mínuszt, ami Nyugat-Európában láthatóan senkit sem zavar. Tartottak a tavaly, tavalyelőtt kötött gázszerződéseik, már éreztek valamit az elmúlt év gázháborújából, nem volt számukra árhétszerező sokkélmény találkozni a piaci valósággal. Most, a gyárbezárások és gázkikapcsolások telén tapasztalják csak meg, micsoda pácba másztak bele.

Magyarországnak is nehéz tele lesz. A szigeteletlen, nagy lakásokat a jelentős kormányzati rezsitámogatás mellett is nehéz lesz kifűteni, az önkormányzati szektor túlélése érdekében bezár szinte minden télire, tetőzik az infláció, sorolhatnám.

Mégis jókedvünk tele lesz ez, mert

Lépésről lépésre valósul meg a magyar fellélegzési terv. Passo uno: Johannes Hahn költségvetési biztos másfél hete de facto bejelentette, hogy megkapjuk az uniós pénzeket, melyeknek elvesztése Damoklész kardjaként lengett a magyar forint és az ország gazdasági jövője felett. Passo due: az Európai Bizottság jóvoltából nemcsak a pénzünket kapjuk meg, de visszakaptuk lengyel barátainkat is. Most meg passo tre: a barátaink nyertek Olaszországban. (Arról pedig, hogy a gázpiac lassan elkezdett rezisztenssé válni Vlagyimir Putyin fenyegető szavaira, Százhalombatta pedig megint ontja magából a megfizethető naftát, a biztonság kedvéért inkább nem is beszélek.)

Felfoghatatlan siker ez nekünk, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy a fegyverszállítás-párti Giorgia Meloni, a kérdést amolyan merkelesen elmismásoló Silvio Berlusconi és a teljesen a magyar álláspontot képviselő Matteo Salvini miféle álláspontot alkudnak majd ki Olaszország számára az Európa és Oroszország között zajló árnyékháborúban – de mivel az uniós szankciók valamiféle gépelési hiba folytán az anyagilag sérülékeny, energiaintenzív, orosz gázból áramot fejlesztő Olaszországot sokkal inkább térdre kényszerítették, mint Oroszországot (az egyszerűség kedvéért nevezhetjük őket a továbbiakban akár olaszellenes szankcióknak is), feltételezhető, hogy az új olasz kormány nem a nyolcadik szankciós csomagban látja majd a háború megoldását.

A diplomácia sajátos német kecsességét levetkezni képtelen Ursula von der Leyennek köszönhetően ráadásul az is szinte biztos, hogy a jogállamisági parasztvakítás is nyer magának Meloniék személyében egy fajsúlyos ellenfelet. Mert az, ha egy újonnan belépett, túlmozgásos kis országnak valahol keleten, több ezer kilométerről nézve még igaznak is tűnő vádak alapján nem adnak pénzt, különösebben senkit nem érdekel – de ha a jobboldaliságért a következőkben összeurópai szinten jár majd pénzbüntetés, akkor az olaszok szemében is megváltozik a leányzó fekvése.

És persze lehet a messze ereje felett eladósodott Olaszországot pénzmegvonással, EKB-kamatemeléssel meg bedöntéssel fenyegetni, de az ország óriási,

Ha az olaszok bedőlnek, viszik magukkal az eurót, lesz itt pillanatokon belül kéteurós dollár, és hirtelen csak dollárért meg svájci frankért lehet majd kapni a boltokban dolgokat. Aki bedöntené az olaszokat, annak számolnia kell azzal, hogy a taljánok arcukon bohókás mosollyal, pian piano őt is magukkal viszik.

Jövünk az uniós vitákból kifelé. Jövünk az európai magányból kifelé. Ha az Isten megadja, kis olasz segítséggel a szankciós rémálomból is kinavigálhatunk. Eljön végre jókedvünk tele, a tüdőnket nyomó megannyi rémség kiereszt minket ólomnehéz kezéből. Stockholm, szeptember tizenegy; Brüsszel és Százhalombatta, szeptember tizennyolc; Róma, szeptember huszonhat: lépésről lépésre jön el a magyar fellélegzés a magyar kín alól.

Édesapám is érzi. Rakja is fel a napelemet.

Kép forrása