Az elfelejtett népképviselet

„Július 13-án véget ért a szocializmus. Avagy a Nemzeti Rezsicsökkentés Rendszere.

Lesz itt hamarosan olyan rendszerváltó hangulat, amit még a megmagasított határkerítés sem állíthat meg. Ha tetszik, ha nem, az egész rendszerváltás egyik fő tanulsága, hogy a demokrácia, a jogállam, az európai értékek csak akkor érnek valamit, ha miattuk több marad a számlán hó végén. Amíg Orbán hozta a kötelezőt a bérek emelésében, bármennyire silány volt is az, bármilyen összehasonlításban, addig demokráciával meg értékekkel nem lehetett túllicitálni.

Bármi történt a választási kampányban – elkalkuláltak, cserben hagytak, meggondolatlanul nyilatkoztak, teljesen mindegy –, az biztos, hogy az ellenzéknek nem sikerült felépítenie világos alternatív világképet. A sötét feudalizmus alternatíváját. Lehet, hogy ez az ellenzéki világkép nem lett volna elég vonzó, és lehet, hogy mozaikokban minden részlete ott volt az egyes szakpolitikai programokban, legjobban mégis a hiányára emlékszünk. Mondom ezt önkritikusan is, hiszen a médiapolitikai program kidolgozását én koordináltam.

Az ellenzéki pártok nem álltak be a saját szakpolitikai programjuk mögé, és így nem tették világossá, mi is történne a választások másnapján, ha ők nyernének. Csak hadakoztak a Fidesz hazugságaival, azt a harcot pedig nem nyerhették meg.

Az alternatív világkép hiánya most is fáj, az elvesztett választás után, újabb négy erőtlen ellenzéki év elején. Amikor recseg-ropog az Orbán-rendszer. Lehet, hogy végül azért nem tud összedőlni, mert nincs semmi helyette. Valójában az ellenzék a kampányban sem mutatta jelét annak, hogy tudná, mihez kezdene a kormányzati hatalommal. Most jöhet olyan helyzet, hogy márpedig valakinek át kell vennie a kormányzást, de az ellenzék mintha azon dolgozna, hogy az elégedetlenség nehogy eddig fokozódjon. Még a végén kiderül, hogy nem akarnak és nem is tudnak kormányozni.

A Fidesz megválasztott képviselőinek szerepfelfogásával kapcsolatban nincsenek illúzióink. Nem gondolkodnak, nem kérdeznek, nyomják a gombot, tartják a zsebüket. Ennél sokkal fájóbb az, hogy mintha az ellenzéki képviselők is abban a félreértésben lennének, hogy a választás tétje mindössze az volt, hogy a párt hány képviselőjének lesz jól fizető állása, és miből fog élni a párt maga. Helyosztó, amiből a »népszuverenitás« és a »népképviselet« gondolata teljesen hiányzik.

Ellenzéknek lenni nem könnyű, különösen autoriter rezsimben. Mármint nem könnyű akkor, ha az ellenzék valóban változást akar, nem csak képviselői juttatásokat.

Nagyban kell gondolkodni. Minden politikai akció értelmet nyer, ha van nagyobb keret. Van komplex szakpolitikai program és értékrend, ami alapján minden válsághelyzetre és kormányzati hazugságra azonnal lehet válaszolni. El kell hitetni a választókkal, hogy létezik másik, jobb, hatékonyabb, kevésbé kirekesztő válasz, mint a Fideszé. Nem a választási kampányban, hanem a hétköznapokon. Az energetikától a kultúráig, az önkormányzatiságtól a külpolitikáig felmutatható, érthető és használható programok kellenek, azokat képviselni képes személyiségekkel.

Az ellenzéki pártok viszonylag nagy szervezetek, na nem a tagságuk, hanem az apparátusuk miatt. Ezeket a szervezeteket fenn kell tartani, ami pénzbe kerül. Értjük. De pártnak lenni nem öncél. Ahogy egy civil szervezet sem elsősorban a saját fenntartására fordítja a bevételeit, úgy egy párt esetében is sokkal fontosabb a társadalmi érdek, mint a szervezetfenntartás. Ez pedig nem lehet más, mint a kormányzati hatalom ellenőrzése és alternatív megoldások felmutatása.”

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP