Most tudjuk igazán értékelni Gorbacsovot

1989-90 szép és reményteljes éveiben nagy formátumú politikusok – Bush, Thatcher, Kohl és Mitterand – vezették a nyugati világ legfontosabb országait, akiknek kortársa a Szovjetunió élén egy becsületes, ám naiv reformer, Mihail Gorbacsov volt.

Francis Fukuyama a liberális demokráciák világméretű győzelmét, s így a történelem végét vizionálta, ami akkor legfeljebb túlzott optimizmusnak tűnt: Kína épp hogy belépett a világgazdaságba, nyoma sem volt a radikális politikai Iszlámnak, s a nyugati világ – látszólag – kigyógyult a zavaros '68-as eszmékből.

Nagyon jól emlékszem arra, milyen hitetlenkedve hallgattuk Gorbacsov hosszadalmas fejtegetéseit a glasznosztyról és a peresztrojkáról. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez most egy újabb ravasz bolsevik trükk a valós célok elkendőzésére vagy tényleg komolyan gondolja.

Hamarosan kiderült, hogy komolyan gondolja. Komolyan gondolta, hogy a „létező szocializmus” néven emlegetett rendszer megreformálható, „demokratizálható” és ezáltal versenyképessé tehető a nyugattal.

Be kell látni, hogy az öreg sakkjátékos jobban értette a rendszert, mint Gorbacsov. Meg jobban értette, mint az a sok közép- és kelet-európai reformer értelmiségi, aki demokratikus szocializmusról, szocialista piacgazdaságról meg hasonlókról ábrándozott.

Azokban az években (1979-84) voltam egyetemista, s amikor beszámoltam otthon arról, milyen reformista elképzeléseket adnak elő a progresszív tanáraink, szemben az ortodox kommunistákkal (voltak egy páran), mindig azt hallottam, hogy a szocialista rendszer nem reformálható, mert ha egy ponton hozzányúlnak a rendszer sarokpontjaihoz (szovjet „orientáció”, egypártrendszer, állami tulajdon és tervgazdaság), a rendszer menthetetlenül szétmállik.

Így került Antall József egy platformra Kádár Jánossal…

Azokban az években a Gorbacsov és elegáns felesége, Raisza, a nyugati sajtó kedvencei voltak. A nyugati sajtó azonban sem akkor, sem most nem érti az oroszokat, főleg pedig az orosz néplelket.

aki túlságosan az egyszerre megvetett és irigyelt nyugat kedvében akar járni, Raiszát meg gyűlölték, mert elegáns volt. Az utolsó elegáns nő az orosz vezető oldalán az utolsó cárné, Alekszandra Fjodorovna volt, és az orosz nép őt is gyűlölte. A szovjet világ hosszú évtizedeiben az első számú vezető feleségét szinte sose lehetett látni, a szovjet first lady ismeretlen fogalom volt. Nina Hruscsevát lehetett látni, de ő legalább úgy nézett ki, ahogy az átlag szovjet feleség. Brezsnyev vagy Andropov felesége végig láthatatlan maradt, s hasonló a helyzet a rég elvált Putyin esetében is.

Harminc év elteltével talán már jobban látjuk, hogy a szovjethatalom bukása, a zavaros '90-es évek, majd pedig Putyin felemelkedése

A rendszer elgyengülése, a naiv reformerek megjelenése az első, majd a szétesést a birodalmi központ megerősödése, egy új erős ember megjelenése, majd az agresszív birodalmi külpolitika előkerülése követi.

Így volt ez a 16. század végén, amikor a Rurik-dinasztia kihalását követően hatalomra került Borisz cárt (Muszorgszkíj operájának címszereplője) a Szmuta, a zűrzavaros idők követték. A Romanov ház felemelkedés után Nagy Péter és Nagy Katalin faragtak világpolitikai tényezőt az egykori Moszkóviából.

Háromszáz évvel később a Romanov-monarchia meggyengülését nagyban elősegítették a naiv reformerek, akik hatalomra kerülve nem tudták összetartani a birodalmat. A naiv és tehetetlen Kerenszkijt és kormányát elsöpörték a szervezett politikai bűnözők, Lenin és elvtársai. Ők pár év tétovázás után újra összekalapálták a birodalmat, amit Sztálin és a világháborús győzelem tett szuperhatalommá. Ez a szuperhatalom mállott szét Gorbacsov kezei között, akit egy másik Borisz (a Jelcin) követett,

Gorbacsov és Putyin az orosz történelem egy másik, sok évszázados dilemmájának is a legújabb megjelenési formáját is jelentik. Ez pedig a „Nyugat” és az oroszság viszonya, a kérdés pedig az igazodás a nyugathoz vagy az autochton orosz világ fenntartása.

Az orosz világ civilizációs és technológiai elmaradása a nyugattól ma is fennáll, ahogy fennállt 1630-ban vagy 1830-ban. (Sajátos módon a közeledés a 19-20. század fordulóján, az orosz-japán háború és az azt követően újra fellángoló politikai terrorizmus előtt volt a legreményteljesebb. A háború és az azt követő összeomlás dinamikusan fejlődő mezőgazdaságot és ipart döntött romba.)

A nyugat felé nyitó oroszok – a zapadnyikok – amúgy is csak törpe minoritás a hatalmas birodalomban, nem kevés naivitással közelítenek a nyugathoz. Az orosz valósággal egy idealizált nyugat képet állítanak szembe, s amikor csalódnak, mert a nyugat nem olyan, és a felzárkózás sem sikerül, visszatérnek az orosz álmokhoz. (Ezt is ismerjük a saját történelmünkből.) A nyugattal kapcsolatos orosz frusztrációhoz most egy másik csatlakozik, a keleti óriással, Kínával szembeni kisebbrendűség.

Ezt a mai orosz vezetők nagyon jól tudják, ám egyelőre a közös ellenség a Nyugat.

Kelet-Európa meg a világ többi része sokat köszönhet Gorbacsovnak. Bölcsességből vagy naivitásból – voltaképpen mindegy – elengedte a szuperhatalmi álmokat. Engedte, hogy a nyugat puskalövés nélkül nyerje meg a hidegháborút és többé kevésbé rendezetten vonult vissza a birodalom peremvidékeiről. Most, amikor ismét háború dúl az egykori szovjet birodalom két utódállama között, tudjuk csak ezt igazán értékelni.
 

Fotó forrása: MTI archív