A jólétbe révült Európát foglyul ejtette a neomarxista, hitét hagyott szellemi-politikai elit

„14 éves voltam az 1989-90-es tanévben, a rendszerváltoztatáskor. Jól emlékszem még a Kossuth Moziban tartott »felszabadulás ünnepekre«, mikor a 365-ös Hunyadi Mátyás úttörőcsapat vigyázzba vágva kellett fogadja az előadásra érkező szovjet katonát. Nyolcadikos voltam, mikor a piros nyakkendőt jobb híján valami lila bársonyszalagra cseréltette a történésektől zavarban lévő iskolavezetés.

A ‘88-as erdélyi falurombolás elleni tüntetésre szüleink tiltása ellenére szöktünk el bátyámmal – felemelő élmény volt, a hömpölygő tömegben énekelni a Himnuszt, igazi közéleti beavatás. Pontosan éreztem, hogy nem a fásult iskolai ünnepségeken, hanem abban az összekapaszkodott tömegben fogalmazódik meg az igazság. Nem gondoltam, hogy a szabad nyugathoz csatlakozva egyszer ismét azt érezhetem, hogy – immár európai szintű – rendszerváltásra volna szükség.

A jólétbe révült Európát ugyanis foglyul ejtette – a szovjet megszállóknál jóval szofisztikáltabb eszközöket alkalmazó – neomarxista, hitét hagyott szellemi-politikai elit, amely ugyanúgy elszakadt a józan észtől, mint az értelmetlen iparosítást vagy a téeszesítést erőltető kommunista vezetés egykoron, csak épp ma zöldpolitika vagy szankciós politika néven csomagolja vadabbnál vadabb ötleteit.

Ideológiai gőzhengere is ugyanúgy zakatol, mint a »szocialista embertípust« istenítő kommunista propaganda, csak épp most a szivárványos, önmaga definiálta ember lett az ideál, aki annál izgalmasabb, minél extrémebb módon határozza meg magát. A tudomány is hasonlóan asszisztál a nyomasztóan erős, érdekekkel átszőtt elvárásokhoz, mint egykor, csak ma nem tudományos szocializmust, hanem gendertanokat oktatnak az egyetemeken.

Sose hittem volna, hogy demokratikus keretrendszerben is el lehet jutni társadalmaknak egy efféle kelepcébe. Most, az életünk kereteit ráncigáló válságok korában újra rendszerszintű változásra volna szükség. Valódi lelki megújulásra, teremtményi mivoltunk újbóli felfedezésére és az ebből fakadó, jövőt féltő távlatosság átélésére, a mértékletesség, a szolidaritás és az alázat újratanulására, új európai reneszánszra lenne szükség! De élő hit nélkül ez nem fog menni.”

Fotó: MAURIZIO ORLANDO / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP