„A nemzet közös ihlet”

„Irodalmunk történetéből is úgy ismeretes a magyar író, mint nemzetének lelkiismerete. Hűséges volt mindig az emberi eszményekhez és a nemes faji hagyományokhoz, de a szükséges nemzeti fejlődés érdekében és a nép sorsának javításáért ugyanakkor vállalta a harcot is” – így indította hét magyar író a Magyar Csillagban 1943-ban megjelent, közösen jegyzett tömör írását. Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos Együttes vallomásának megszületését a második világégéshez való határozott morális viszony egyértelműsítése indokolta.

Mikor a szomszédos Ukrajnában a kárpátaljai magyarok életét is veszélybe sodró háború zajlik, s az európai és amerikai szankciós politika hatásait mi is a bőrünkön érezzük, s amikor a szemünk előtt dől meg az a világrend, amely részben a második világháború után, részben a hidegháborút követően alakult ki, magunk is azt tapasztaljuk, amit Illyés Gyuláék: „Korváltó és háborús időkben, amikor a szenvedélyeket sok minden csábítja nemtelen csapongásra, nem könnyű a fegyelem benső fogadalmában élni.” S azt a Tokaji Írótábor első ötven évének egymást váltó nemzedékeinek jeles alkotói is megélték, amit az Együttes vallomás szerzői: megtagadta tőlüka sors azt a legfőbb jutalmat, hogy eszményeiket „politikai és társadalmi erők a nemzet életében valóra váltsák”. Ehelyett szellemi eredményeiket „világnézeti és társadalmi jelszavak alá próbálták temetni”, küzdelmeiket pedig azzal rontották el, „hogy egyrészt az irodalmi életben ellentéteket szítanak, másrészt pedig írókat és műveket célzatos politikai színnel festenek be”.

A mai magyar írók, művészek többsége is egyetért Tamásiék nyolc évtizeddel ezelőtti szavaival: „Szükségesnek tartjuk az elvi vitákat, amelyek tisztáznak és tisztítanak, de az építő szellem tekintélyének védelmében elítéljük azt a személyeskedő és pártos modort, melyben egyes írók is megnyilatkoznak néha. Hívei vagyunk annak is, hogy az írói meggyőződést és a műveket a nemzetépítés és a társadalmi fejlődés szemszögéből vizsgálják, de a magyarság egyetemes érdekének védelmében visszautasítunk minden olyan célzatos ítélkezést, melynek szempontjai inkább hatalomvédők vagy pártosak, mint egyetemes érdekűek.”

Sajnos ilyen célzatos ítélkezésre ma is találunk példát, dacára a polgári demokrácia nyújtotta szabadságnak, valamint az információáramlást hihetetlenül felgyorsító, a cenzúrát gyakorlatilag lehetetlenné tevő internetes nyilvánosságnak. De éppen ezen értékeknek és adottságoknak köszönhetően tudjuk nyugodt szívvel belekiáltani a világba: számunkra Budapest, Szabadka, Sepsiszentgyörgy, Kassa, Kapolcs és Tokaj azonos szellemi tartományok, s Petőfi, Arany, Ady, Radnóti, Dsida, Kosztolányi, Nagy László, Juhász Ferenc, Tandori, Herczeg Ferenc, Tamási Áron, Kassák, Illyés Gyula, Csurka István, Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Esterházy Péter és Kertész Imre és sok-sok társuk az egy és oszthatatlan magyar irodalom részei. 

Hiszem, hogy a Tokaji Írótábor korábbi résztvevői arra törekedtek, s arra törekszünk napjainkban mi magunk is, amire az Együttes vallomás szerzői: „a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van.” Mindez annak ellenére érvényes, hogy napjaink professzionalizálódott politikai valósága egyre kevésbé igényli azt a szellemi támogatást, amit a szocialista diktatúra időszakában a vezetők uralni próbáltak, az ellenzékiek pedig lételemüknek tartottak.

Bár e változás, valamint a mai politikusi-értelmiségi szerepmegosztás érthető, a körülöttünk zajló események, a háborús konfliktusok kiújulása, a nyugati világ önsorsrontó logikája, a klasszikus európai értékek feladása arra figyelmeztetnekbennünket, hogy mégis szükség van a szellem erkölcsi tekintélyére, az írás és az ige erőt és hitet adó erejére. Ezért az írók, képzőművészek, színházi rendezők és társaik továbbra sem vonulhatnak elefántcsonttoronyba, szükség van szellemi műhelyeikre, szervezeteikre, a művésztelepekre, az írótáborokra, szükség van a vitáikra, és arra, hogy amikor kell, megszólaljanak. A politikának pedig értenie kell, a kritika lehet építő, a vita lehet termékeny, s bár valóban nem a művészeknek kell pártot és országot vezetniük, de sajátos morális szempontjaik joggal árnyalják a közösséget érintő döntéseket. 

A jubileumi Tokaji Írótábor tiszteletére gyönyörűen megújított Millenniumi Irodalmi Emlékparkunk kőtáblájára József Attilától választottunk mottót: „A nemzet közös ihlet.” Tettük ezt éppen az eddig kifejtettek jegyében, mert mindannak, amit írunk, amiről gondolkodunk, amiért évről évre Tokajban összejövünk, éppen a nemzethez való tartozás tudata, s ennek megélése adja az értelmét. Mert „a nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.”

A nemzet a csöndes átszellemültség. S aki ezt nem érti, vagy nem érzi át, az az élet egy csodájával kevesebb nálunknál. Segítsünk nekik, s tegyük gazdagabbá az életüket!

A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója

***

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor