Egy mondat az alkalmatlanságról

„Egy mondat az alkalmatlanságról

Próbálom megfejteni, hogy vajon az önreflexió milyen fokozatú teljes hiányára, a stratégiai ostobaság mely lépcsőfokára, s a küldetéstudatos fontoskodó önimádat miféle grádicsára volt szükség ahhoz, hogy néhány úgynevezett ellenzéki politikus a »párbeszéd« jelentőségének elkötelezett hitében ringatózva, s a dialógus- és vitakészség meggyőződésével önmagát cirógatva megjelenjen ama fideszes B-közép szurkolótábor színe előtt, amely szilárdan vallja, hogy ha az ellenzék került volna hatalomra, akkor az óvodákban melegpropaganda vagy transznemű propaganda zajlana, s az ovikban szakmányban folynának a nemátalakító beavatkozások, nos hát, miféle stratégiai megfontolás vezette ide azokat az úgynevezett ellenzéki pártpolitikusokat, akik heroikus bátorsággal cipelték magukkal teljes intellektuális nihiljüket, bántóan üvöltő felkészületlenségüket, vitára és érvelésre való képtelenségüket, hacsak az nem, hogy immár manifeszt módon, kétségbeesetten üvöltsenek az ellenzéki választóknak, hogy hát tessék már végre felfogni, hogy totálisan alkalmatlanok vagyunk, s legyenek kedvesek végre már elzavarni legalább bennünket, akik képesek voltunk fellépni, s grand seigneuri nagyvonalúsággal és előzékenységgel, minden kétséget kizáróan bebizonyítani a fideszes B-közép előtt totális szellemi ürességünket, politikusi alkalmatlanságunkat, olyannyira, hogy még egy Deutsch Tamásnak is (sic!) – amúgy teljes joggal – minden oka meglegyen a derültségre és az önfeledt, lesajnáló kacagásra.”