„Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” – idézték ezen az augusztus 20-án is jeles politikusok és megmondóemberek Szent István szavait kioktatólag; valamiféle szelektív diszlexia lehet ez, amely az intelmeknek kizárólag az idegenek befogadásáról szóló passzusát engedi értelmezni, míg az azzal egyenrangú és együtt értelmezendő, az összképhez szervesen hozzátartozó egyéb fejezeteket – úgymint „A hit megőrzéséről”, „Az egyházi rend becsben tartásáról”, „Az imádság megtartásáról” ésatöbbi – különös módon blokkolja. Nincs gond ezzel, de ha politikusként ebben a rendellenességben szenvednék, esetleg kezeltetném valahogy a dolgot, mert lehet, hogy
nem szívesen bíznak az emberek egy egész országot olyanokra, akik az eléjük kerülő szövegnek következetesen csupán egytizedét fogják fel.
Mert nézzük, hogyan is működik ez az intelem a szövegkörnyezetből kiragadva 2022 nyarán.
Adott egy nagy és erős ország, amely a gyengüléstől tartván hét évvel ezelőtt tárt karokkal és plüssmacikkal fogadta az eltérő szokású jövevényeket, mondván, ők majd megoldják a fenyegető munkaerőhiányt. Ők majd segítenek fenntartani a fejlődést, szellemi és fizikai tevékenységükkel erősítve a gazdaságot.
Mármost történt, hogy ebben a többszokásúvá vált nagy és erős országban idén június közepén meglepő fordulattal beköszöntött a nyár, és két év Covid-bezártság után a németeknek váratlanul utazni támadt kedvük. Hoppá, hoppá, nincs elég repülőtéri rakodómunkás! – csaptak a homlokukra az illetékesek, és bölcs kormányukhoz fordultak segítségért. Ki is állt egyszerre három miniszter, és bejelentették a probléma kezelésére kifundált korszakos tervüket. Na, mi lehetett az vajon? Netán előkaptak egy adatbázist, amely számon tartja az integrációs tanfolyamok ígéretes, ámde egyelőre munkanélküli résztvevőit, és reptéri állást kínáltak nekik? Vagy közmunkaprogramot vezettek be, és a szívós, izmos fiatalembereket a segélyért cserébe felkérték némi koffertovábbításra?