Úgy írunk, ahogy beszélünk

„»Hont András egyenesen lef*szozta a légitársaság vezetőjét.

A magyar politikai diskurzusban csak úgy röpködnek a hímtagok. Sajnos.

Sajnos, nincs min csodálkozni.«

Nincs min csodálkozni, a kurva életbe. Sajnos, bazmeg. Teljesen eldurvult a közbeszéd, az anyja picsáját neki. A szerzőnek (akit amúgy van szerencsém ismerni, de leszarom) nem javaslom, hogy Pázmányt vagy Esterházyt olvasgasson, még kitérne a hitéből, és mi lesz úgy az eltartott kisujjal, hacsak föl nem dugja magának.

Esetleg azt lehetne, amit Móra ír »A honti igricekben« (honti, höhö) a tandalórákról. »Az én kisdiák koromban így hívták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitől az erkölcs nemesedik. Mivel azonban a dalköltők a régi világban is csakolyan istentelen emberek voltak, mint most, s mikor az ihlet kerülgette őket, nem gondoltak az erkölcsnemesítésre, a népdalokat át kellett költeni tandalokká. [...] Belőlem éppen azért lett ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon. Kár, hogy kimentek a divatból -– meg is látszik az ifjabb nemzedéken«. Hát, kibaszottul meglátszik.

Bezzeg, ha a diskurzusban nem röpködnének a hímtagok! Akkor minden szép lenne, jó és harmonikus. Vagy gecire nem. A közbeszéd ugyanis nem azért elviselhetetlen, mert csúnya, durva, közönséges, hanem mert üres. Fogalmatlan emberek tartalmi mondanivaló híján belekötnek a formaságokba. Mi nem piszí, mi nem ildomos, mi nem genderérzékeny, mi nem hazafias, mi nem szobatiszta. Az új prüdéria vaskalapos purifikátorai.”

Nyitóképen Hont András újságíró, publicista. Fotó: Youtube