Sorkatonaság: nyet? Egy „civilista” gondolatai

Néhány nappal ezelőtt Almási B. Csaba cikket közölt a Mandineren „Sorkatonaság? Kösz, de inkább nem” címmel. Mint írja: „Eszembe jutnak negyven év távlatából a Magyar Néphadseregről az emlékeim. Ha népszavazásra kerülne sor, nem sokat kellene gondolkodnom.”

De miért kellene azt hinnünk, hogy a mai Magyar Honvédség az egyenlő az ántivilág Magyar Néphadseregével?
Én nem voltam katona. Amikor egyetemre mentem 1996-ban, ez már eleve halasztást jelentett. Egy évvel később, 1997-ben műtötték a térdem, némi grundfoci miatt. Ezzel úgynevezett D kategóriás lettem, „póttartalékos”, ami azt jelentette, hogy a sorkatonaság fennálltáig már egész biztosan nem hívtak be.

Igen, mert valahogy mindig úgy éreztem, hogy a katonaság hozzátartozik a férfivá váláshoz, meg egyébként is kaland, kanmuri. És persze igazából nem sajnáltam, mert az akkori honvédség már csak önmaga árnyéka, néha pedig paródiája volt. Éleslövészetre talán egyszer került sor az egész akkori sorkatonai szolgálat alatt. Ilyen körülmények között tényleg, minek? 

Volt a ’90-es évektől egy olyan véleményklíma is az országban, ami a sorkatonaságot hülyeségnek tekintette. Ez a jogos megfontolásokon túl a poszt-kádári cinizmus, a közösségellenes attitűdök egyik megnyilvánulása is volt persze. A magyar ember ráadásul a két világháborúból azt a következtetést vonta le, hogy a fegyver nem megoldás, és jobb megúszni a dolgokat.

Az más kérdés, hogy a második világháborúban is ezzel hitegette magát középosztályunk – t.i. a megúszással – de hát 1944-ben sajnos házhoz jött a háború. Azután emlékezzünk rá, hogy 1945 után fegyveres dicsőséget hozó pillanatunkban, 1956-ban is a semlegesség volt a hívószó, nem pedig a NATO. Nem is véletlen, hogy az 1997-es NATO-tagságról szóló népszavazáson behozták az „eredményesség” fogalmát, vagyis már nem volt szükséges az érvényesség, csak az, hogy ha a megjelentek többsége, de legalább a választásra jogosult polgárok 25%-a azonos választ adjon a feltett kérdésre Az intézkedés bölcs előrelátásnak bizonyult. A választók kevesebb, mint fele ment el szavazni (49% fölött valahol). Igaz, aki elment, abból 85% szavazott a NATO-ra. (Zárójelben kérdezem: vajon Svédországban és Finnországban lesz népszavazás a NATO-tagságról? Nem lesz, a minket demokráciából kioktatók nagyobb dicsőségére.)

Hiszen itt a NATO, megvéd minket! – gondolta az egyszeri honpolgár. És ezt sugallták a Honvédség kiárusításában érdekelt szereplők is a „szocialisták és a szabaddemokraták közös kormányzása” idején. És ezt sugallta a részegen szereplő vezérkari főnök, és ezt sugározták a különböző ingatlanpanamákkal összefüggésbe hozott honvédelmi miniszterek is. A hivatásos és a szerződéses állomány pedig a hiábavalóság érzésével küzdött, miközben Gyurcsányék ide-oda elajándékozták, elkótyavetyélték a maradék harci felszerelés nagy részét.

És most vissza a sorkatonaság kérdéséhez. Valamikor a ’90-es évek elején lehetett, amikor családunk még a szocializmus idején Bécsbe disszidált része hazalátogatva megrendezte a szokásos találkozót. Unokatestvérem éppen akkor szerelt le az osztrák Bundesheer kötelékében teljesített sorkatonai szolgálatából. Irigykedve néztem a fotóit, ahol vidám bakák integettek páncélozott harcjárműveken, menő egyenruhában, menő fegyverekkel.

Éles ellentétben volt ez az egész egy másik unokatestvérem élményeivel, aki viszont itthon volt sorozott baka a Néphadseregben valamikor 1988 táján. Egyszer elmentünk meglátogatni és majdnem sírt szegény.

Ez azért volt furcsa, mert mindig sóvárogva hallgattam édesapám katonatörténeteit – szintén a Néphadseregből. A hatvanas évek közepén, egyetemi előfelvételisként Börgöndön volt légvédelmi rakétás. Elbeszéléseiből a tahó „Ács Ákos ál-hadnagy”, a népi káderből kiemelt tisztek, a szemétkedő altisztek, és a leendő egyetemisták összetartó társasága bontakoztak ki. Hogy pocsék élmény lett volna? Akkor az volt. De ezek az élmények hozták össze az egykori T-üteg tagságát néhány évtized (!) múlva újra, közös bloggal, találkozókkal. És amikor nagybátyám, ez a majd’ kétméteres vagány gyerek mesélt egy-két történetet szintén a ’80-as évek elejéről, amikor deszantosként szolgálta le a kötelezőt, a bátyámmal együtt szájtátva hallgattuk. Azután később,

Ehhez a fentebb említett posztkádári, balliberális véleményklímához az is hozzájárult, hogy Trianon óta a magyar haderő a szűkösség, a szerepkeresés, a nagyhatalmi kiszolgáltatottság egyenként is ólomsúlyú terheivel küzd. Talán az utóbbi évtizedben, a nemzeti kormányzás idején elkezdett változások is lassanként meghozzák az eredményeket. Az új honvédelmi miniszter személyében is jelzi, hogy a Honvédség fejlesztése nemcsak kiemelt ügy, hanem magasabb fokozatba is kapcsolják a fejlesztéseket. Az ütőképes haderő létrehozásához tehát az anyagi feltételek meglesznek, a siker ezen a téren mondhatnánk garantálva van. De mi lesz a személyi állománnyal? Az amerikaiak nagy világháborús tábornoka, George Patton azt mondta: „A háborúkat ugyan fegyverekkel vívják, de azokat emberek nyerik meg. A spiritusz a vezetőkben és a beosztottakban, ami a győzelemre visz.”

Nemrég jelent meg egy felmérés arról, hogy ki védené meg a közöset, a hazát. A Publicus mérése szerint,

(71 százalék), utánuk a 18–29 évesek következnek (67 százalék), majd pedig a 30–44 év közöttiek (57 százalék). A 60 évnél idősebbek enyhe többsége (53 százalék) szintén harcolna a hazája védelmében. Úgy tűnik tehát, valami változik. Nevelt fiam 14 évesen ment először military táborba, most pedig önkéntes tartalékosként gyakorlaton van. „Ha az én időmben ilyesmik lettek volna…” – gondoltam irigykedve. Az idő sajnos telik, a térdem pedig egy újabb műtét után sem lett jobb, a foci erre rossz gyógymód.

Viszont a háború lassan ismét házhoz jön. Ukrajna felől reméljük, hogy ezúttal a „megúszás” pozitív értelmet nyer egy atomháború elmaradását illetően, bár hamarosan közelebb is lehetnek hadműveletek. Déli határainkon viszont lassan nyolc éve ostromállapot van. Nemrég lövések is dördültek a migránsok különböző csoportjai között, s a szerb rendőrök tűzparancsot kaptak.

Elkeseredett, nyomorgó, a nyugati délibáboktól megbűvölt milliók vannak úton. Újabb, mindenre elszánt milliók készülnek útra kelni. Nem véletlen a miniszterelnök bejelentése a négyezer új határvadászról.

Tudom, hogy a sorkatonaság politikai tabu, de legalább a sorozást magát nem lehetne visszaállítani, hogy aki akar sorkatona lenni, az lehessen? 

Ne dugjuk homokba a fejünket. Körülöttünk puskaporszagú a levegő. Háború van.
 

Nyitókép: MTI/Kovács Attila