Magyarország kapott már az ukrán hivatalos politikától, és főként a mélypropagandától hideget-meleget, nem csak ebben a száz napban, hanem minimum az elmúlt hét-nyolc évben. Most éppen egy térképes szemléletető eszköz a propaganda része (mert bizony ukrán propaganda éppúgy létezik, mint orosz, és éppolyan egyoldalú – lévén, propaganda). Az oroszok által elfoglalt ukrajnai területek mérete szerint mutatták be, mekkora része lenne ez egy-egy országnak, jelesül például, hogy ez csaknem másfélszer akkora lenne, mint Magyarország. A korábbi ötletek – Budapest 1944-45-ös ostromának Kijevéhez hasonlítása vagy a nagykövet asszony ötvenhatozása, miközben mindkét esetben a szovjet hadsereg tele volt egyébként ukránokkal – ugyancsak suta és sértő volt. De azt hiszem, hogy két nappal Trianon évfordulója előtt pont egy ilyen párhuzammal próbálna hatni Európa, s persze ezen belül Magyarország közvéleményére egy ország, amelyik később ajándékba kapta az ekkor elcsatolt Kárpátalját, azt hiszem, túlmegy minden határon.
Trianon velünk él mindaddig,
amíg a szomszédos államokban meghatározó politikai erők a magyar kártyára alapozzák retorikájukat.
Amíg nem rendeződik jogilag a még mindig kétmilliós határon túli magyarság helyzete, amit praktikusan minimum kulturális, s ahol lehet, területi autonómia jelentene. Ehhez egységes fellépés kell, amahhoz meg nemzeti minimum, legalább itthon.
Mert Trianon nem csak velünk él, hanem bennünk is: a lerománozott székelyben, leukránozott kárpátaljaiban, leszlovákozott felvidékiben; s ne legyünk szemérmesek: a cserébe letáposozott anyaországiban, a sérelmek miatt olykor a magyar ellenében meghatározott székely öntudatban, egymás nácizásában-komcsizásában, a külföldre járós árulkodásban, és mindenben, ami elválaszt, nem pedig összeköt minket. Ez a legtragikusabb Trianon, önmagunk önkéntes tovább darabolása. Ennek kell véget vetni, ezzel kell leszámolni, mielőtt magunkat számoljuk fel, ezúttal véglegesen.