A király elegtételt vett

„A királynak még évtizedek múltán is fájt, hogy a nép többsége egyszer úgy döntött, nincs szüksége rá, és ezért elzavarta. A király sérelmének volt igazságalapja, hiszen mértékkel lopott, az államügyeket hatékonyan intézte, és ugyan ki ne lett volna öntelt az ő helyében? Fiatal voltam – gondolta a király, aki ma sokkal önteltebb, mint valaha, de mára legalább már el is nyert mindent: országot, birtokot és az őt egykor elbocsátó nép hódolatát, de mára azt is megtanulta, hogyan leplezze önteltségét az alattvalói előtt. Nem szerette a disznóvágásokat, nem szerette az őt tapogató öregasszonyokat, nem szerette a szalmakalapot, amit minden évben a fejébe nyomnak Tusnádfürdőn, és nem szerette, hogy le kell tagadnia, mekkora vagyonra tett szert, de tudta, hogy a hatalom szükségszerűsége szentség, nagyobb érvény, mint az ő kénye-kedve. Amikor erre az önfegyelemre gondolt, megsejtett magában némi aszkézist, és büszkeséget érzett.

A budai Várat szerette. Lenyűgözte a kilátás, amint előtte a végérvényesen birtokba vett uradalom elterült. A hatvanpusztai birtokot is szerette. Élvezte a jó levegőt meg a hatalmas könyvtárszobát, ahol kedvére iszogathat vagy szotyizhat a barátaival, miközben a Felcsút meccsét nézik, ha épp idegenben játszik a csapat. Szerette a Puskás Akadémia FC-t, és jó érzés töltötte el, amikor a marbellai befektetéseire gondolt. Izzadt az öltönyében, de gyorsan elfelejtkezett erről, ha az udvaroncok körberajongták. Élvezte az elragadtatásukat, amit meg sem próbáltak leplezni, ha a közelében lehettek – az ő gesztusaikat látva jobban át tudta élni a hatalmát, mint az órákon át zajló, dögunalmas tárgyalásokon vagy diplomáciai kötelezettségeinek teljesítése során.

Rendszeresen emlékeztette magát arra, hogy minden nála van, úgyhogy minden rendben van, de az elbocsátásának napját továbbra sem bírta elfelejteni. Három visszatérő rémálma közül leggyakrabban erre riadt fel. A másikban Vlagyimir Vlagyimirovics kevert novicsokot a teájába, de neki nem volt szabad észrevennie, különben kámzsát húznak a fejére, és leviszik a pincébe, de értelemszerűen nem is volt szabad innia a teából, a ravasz KGB-s meg csak kínálgatta, és firtatta, hogy miért nem fogyasztja a teát, erre a király álmában úgy tett, mintha ügyetlenül leverte volna a csészét, a tea szétfolyt a padlón, ekkor valaki hátulról kámzsát húzott a fejére – és e pillanatban mindig felébredt.

A harmadik rémálmában egy hatalmas asztalnál ült, és nem bírta megenni azt a rengeteg ízletes fogást, amit felszolgáltak, úgyhogy hívta a családját meg a barátait, és ők is hozták a családjukat meg a barátaikat, és azok is tömték a fejüket vele együtt, de a finom falatok nem fogytak, mert csak jöttek a pincérek, és hozták az újabb meg az újabb fogásokat, már el sem fért az asztalon, de a konyha gőzerővel termelt, a király kétségbeesetten rágott és nyelt, rágott és nyelt, miközben azt figyelte, hogy le fog hullani a drága falat a földre, és tönkremegy, és megpillantotta, amint az asztal peremén egy tál megbillen, de túl messze volt, nem érte el, kiáltott volna, hogy ne engedjék leesni, de a szája tele volt félig rágott falatokkal, és a tányér zuhanni kezdett – mielőtt földet ért volna, a király mindig felriadt.

Elégtételre vágyott. Nem először és nem utoljára. Mindennap elfogta a düh azok iránt, akik kiadták az útját, és az elégtételnek egyetlen szabályát ismerte: hogy abból sosem elég – de ma keményebben kell elégtételt vennie rajtuk a megszokottnál. Ma nem érheti be azzal, hogy megtiltja nekik az örökbefogadást, és bezárat egy újságot meg egy tévécsatornát, hiszen nagy nap van: ma kormányt alakít. Ma négyévnyi elégtételről dönthet.

Végy egy kapust: először a keresztapát hívta – ő volt a király belügyminisztere. Hány ezer órán át nézte ezt a sovány, hegekkel barázdált arcot, ezt a hideg tekintetet? Nem szerette. Irritálta a keresztapa aszkézise, és még jobban irritálta a keresztapa hatalmának elbirtokolhatatlansága. Miniszterei mindegyikének hatalmát önmagából eredeztette – de a keresztapáéval nem tehette ezt. Neki saját hatalma volt. A király úgy gondolt rá, mint egy természeti erőre, amelyet épp ural, de amelyet mégsem kezelhet teljesen a sajátjaként – akkor se, ha kilenctizeddel kormányoz. Akárhogy is: jó szakember. Kiválóan államosította a bűnözést, az erőszakszervezeteket és a bűnszervezeteket keményen tartotta a kezében, és példásan vezette a rendőrséget meg a börtönöket. Pontosan ezt akarom látni az oktatásügyben meg az egészségügyben is – döntött a király. Hiába rosszak az állapotok, úgy ítélem meg, hogy az ott dolgozók még mindig a tanulókért meg a betegekért vannak ott. Meg kell tanítani nekik, hogy egy belügyi alkalmazott a király és csakis a király miatt lehet ott, ahol van. A keresztapa majd megérteti velük.

Még nem volt elégedett. Nézte a Karmelita kolostor ablakából Budapestet, a bűnös várost, ahogy nyüzsögve elterült a lábai alatt, és arra gondolt, hiába vette el minden pénzüket, hiába vonta meg minden jogukat, hiába nincsenek útjaik, parkolóik, megfizethető bérlakásaik, még mindig nem értik, mi itt a rend, még mindig ellene szegülnek, még mindig felöltik a vörös rongyaikat. Hát jó, ha így akarják – fogta a telefonját, és hívta Jánost, aki egykor a legtehetségesebb minisztere volt, csakhogy a király nem a tehetségért osztogatott pozíciókat és egyéb birtokokat. Gyanakvó alkat volt, azt vallotta, hogy a tehetség ambícióval párosulva veszélyes elegyet alkot, ezért száműzte Jánost az udvarból. Most érezte úgy, hogy ideje visszafogadnia, mert távollétében János elsajátított egy speciális tulajdonságot, amely most nagyon értékessé teszi: szívből gyűlöli Budapestet meg a budapestieket, s szenvedélyesen szítja a vidék és a főváros sérelmi konfliktusát. Ő a legalkalmasabb: a király Jánosra bízta a fővárosi fejlesztéseket.

Megkönnyebbülést várt, de a Dolce & Gabbana illatkreációját érezte meg, és felhő nyomában a párizsi divathét legelegánsabb pantallója érkezett egy Balenciaga táska kíséretében. A királynak az volt az érzése, hogy ezt a táskát nőknek gyártották, de így is elegánsnak találta. Imponált neki. Nem pusztán a táska, hanem az az önfeledt magabiztosság, amellyel Tóni azt viselte. Tóni volt az egyetlen az udvarban, akit soha nem érdekelt egyetlen pr-tanácsadó véleménye sem, csakis a New Yorkban élő sztájlisztjától hallgatott meg tanácsot – ki más lett volna alkalmas arra, hogy a királyság pr-főnöke legyen? Mindenki Tónit tartotta a legromlottabbnak, de a legtörtetőbbnek is az udvarban: az ambíciója és a luxus iránti fétise kielégíthetetlen volt. Még az udvarban is sokan gyűlölték, de féltek is tőle, mert a király senkit nem becsült nála jobban. Hónapokon át törte a fejét azon, hogy mivel tehetné még érinthetetlenebbé, még félelmetesebbé, még gyűlöletesebbé. Bízza rá a kultúrát? Bízza rá a haderőt? Fény gyúlt az elméjében: titkosszolgálat – igen, ez való a Tóninak. Aki Sztálinnak Berija volt, az lesz a neki a Tóni. Mintha csak neki találtam volna ki – gondolta a király, és elégedetten dőlt hátra a karosszékben.

Lassan megnyugodott. A genny felfakadt, a harag mintha eloszlott volna. Újra elégtételt vett rajtuk. Azokon, akik bántották, azokon, akik elzavarták. Kétségbe vonták, hogy ő a király. Persze ismerem ezeket: levágom a fejüket, és nő helyette két másik – emlékeztette magát. Hívatta a titkárnőjét, és utasításba adta neki, hogy közölje az ipari miniszterrel: mától a környezetvédelem is hozzá tartozik. Ekkor lett teljesen elégedett: befejezte a kormányalakítást. Jöhet a vacsora.”

Nyitókép: Koszticsák Szilárd / MTI