Manfrednak elege van

Írta: Pelyach Gergely - főszerkesztő, Karc FM

A gyomra nem veszi be. A vitát. A nemzetállami ellenvéleményt. Hogy szavazat áll szavazattal szemben. Még kevésbé a 26 az egy elleni demokráciát. (A fékeket és ellensúlyokat?) Nem szokta még, hogy bálába kötegelve dobálják vissza a kioktató attitűdöt a szárnyas kapuk fölött. A gyarmattartó reflexeket. Vagy éppen ez arroganciája forrása? Magányosan áll a gyarmattartók között, és csak saját XX. századát, a bismarcki felsőbbrendűséget, meg a világégések utáni sokad-generációs vezeklést tudja áruba bocsájtani.

Akármi is zsaluzza Manfred Weber politikai kommunikációjának fundamentumát, az európai szankciós csomagok csak újabb megerősítést jelentenek a német politikusnak, hogy az Autobahnon illik teljes gázzal haladni, amíg bírja a tempót a schwedti finomító. A brit családok már kihagynak egy-egy étkezést, a holland élelmiszerüzletekben Ukrajnát hivatkozzák az árcédulákon, nyugati energiaszolgáltatók takarókat osztogatnak az ügyfeleknek, Magyarországra jár(t) tankolni a fél Kárpát-medence,

Hiszen a nyugati buborékban minden rendben van. Ha Manfred Weber tükörbe néz, csak azt látja, hogy jó ruhában van, tudják róla, hogy nem szegény, őt személyesen a szankciók sem érintik, a jövedelme sem csökkent – már ha szabad még manapság Dosztojevszkijt parafrazeálni.

Rendszeres kritikája a magyar kormánynak, hogy harci retorikát alkalmaz, állandóan támadás alatt álló pozíciók védvonala mögül kommunikál. A kritikát viszont éppen azok fogalmazzák meg, akik a politikai és gazdasági nyomást fenntartják. Brüsszelben ugyanis soha nincs semmiről végleges megállapodás és két tárgyalási forduló között még a milliárdos amerikai filantróp is bejelentkezik a maga igényeivel.

Az első 5 uniós szankciós csomag alkalmával ezért ugyanúgy ki kellett taposni a magyar érdek érvényesülését, mint a hatodik esetében, és alacsony szorzóval kínálják azt a fogadást, hogy Brüsszel hetedik ötletládája is tele lesz Európát – benne Magyarországot – értelmetlenül nehéz helyzetbe hozó tervekkel. 

Eközben a most benyújtott 2023-as magyar költségvetés tervezete egy átlagos család számára kis túlzással olyan hatást kelthet, mintha sem migráció, sem koronavírus, sem háború nem lenne a világon. Ezzel nem tud mit kezdeni Manfred Weber sem. Zavarja az árstop politika? Az újabb magyar nyugdíjemelés? A családtámogatási rendszer? Az ellátásbiztonság? Az ukrán menekültek befogadása, munkához juttatása, beiskolázása? A béke melletti kiállás?

(Igaz, Manfred Weber mandátumának éppenséggel szintén nincs közvetlen befolyása a német gazdaságra, okoz is némi feszültséget, hogy a brüsszeli vagy a berlini német vezetés vállalja fel elsőként az uniós morál és a német érdek közötti diszkrepancia kibontását.)

Manfred ezért is toporzékol. Az EPP frakcióvezetői tisztsége mellett ugyan felbuktatták megbukni az Európai Néppárt elnöki székébe is, mégsem csökken afölött érzett frusztrációja, hogy szava és akarata még pozíciói ellenére sem hall’ik messzebbre brüsszeli irodája előterénél. Ott, a Chaussée de Wavre és a Rue Belliard által ölre fogva, a nemzetállami szuverenitás no go zónájában reszketi az ideg, mert a közös európai jövő közös európai döntéseket feltételez.

Az Egységes Európai Okmány hágai elfogadásától kezdve Maastricht, Amszterdam, Nizza és Lisszabon is belevésett még néhány „common european positions” kifejezést a szerződésekbe, amit sem a néppárti(!?) Manfred Weber, sem a szociáldemokrata(!?) Katarina Barley nem tud felülírni. 

Próbálkozni azért próbálkoznak, de ezt is csak annyi intellektussal, amennyit a náluk ki nem próbált, viszont egyre több elemében alkalmazott kommunizmus hagyott hátra: azzal vádold az ellenfeled, amit te tervezel elkövetni. Így nyilatkozhatta szemrebbenés nélkül Manfred Weber a Welt am Sonntagnak, hogy „Orbán Viktor, Geert Wilders, Marine Le Pen egy első és második osztályból álló Európáról álmodnak,” miközben éppen ők,

Igaz, ugyanebben az interjúban azt is kijelentette, hogy az általa vezetett Európai Néppárt „a garancia a gyengébb térségek javát szolgáló, jól finanszírozott regionális politikára, a migráció korlátozására, a működőképes határvédelemre, Nyugat és Kelet megbékélésére és integrációjára,” de alig néhány hét múlva, keveset gondolva a választói emlékezetről már azzal magyarázta az egységes döntési mechanizmusok lebontásának szükségességét, hogy „ezzel az EU a leglassabbakat hátrahagyva haladhatna előre.” Létezik tehát a refrakciónak az a szöge Manfred szemüvegén, ahol a 8 százalékos magyar növekedést lassúnak, a teamécses-iparba invesztáló nyugatot pedig gyorsléptűnek látja.

A választ viszont már nem csak Magyarországtól kapja. A közép-kelet európai térség politikai vezetői a Baltikumtól a Balkánig fejtették ki egyetértésüket a magyar kormányfő olajembargót megvétózó álláspontjával, a kegyelemdöfést pedig a Benelux térség egyik szószólója vitte be, amikor kijelentette, hogy „Magyarországnak igaza volt.” Mégsem lehet kétségünk, hogy az újabb ötletek között felmerülő gáz-embargó, vagy az olajbehozatalra kivetni tervezett importvám ötlete nyomán újabb frontok alakulnak, a magyar érdek pedig az, hogy a tempót továbbra se Manfred elvbarátai diktálják.

Fotó: DPA via AFP / Armin Weigel