Szomorú vagyok a Magyar Mozgókép Fesztivál díjkiosztója után. Azért vagyok szomorú, mert én is szavaztam, láttam a filmeket – és nem volt igazságos az eredmény.
A legigazságtalanabbnak azt tartom, hogy Eperjes Károly filmje, a Magyar Passió nem nyert semmit.
Pedig végre egy felemelő film készült a kommunizmus egyik hőséről. Végre egy film, amelyik a jót mutatja be és nem a rosszat. Amiben még egy ávós is meg tud térni egy jellemóriás pap hatására. A forgatókönyv is zseniális és fordulatos, pszichológiailag is kidolgozott.
Szelfiztem a fesztiválon Várnai Péter forgatókönyvíróval, katolikus pappal, préposttal. Végtelenül büszke vagyok, hogy megismerkedtem vele, mellette ülhettem a díjátadón.
Ha a díjátadón nem is nyert, a közönség díjazhatja azzal, hogy sokan megnézik.
A Magyar Filmakadémia televíziós forgalmazású filmek rendező szekciójának elnökeként nem csak szavazok a filmszemlén, hanem aktívan próbálok segíteni a magyar film népszerűsítésében. Rengeteg jó dolog történik, a Magyar Mecenatúra Program, Inkubátor Program, vagy akár a Magyar Mozgókép Szemle, ami direkt a vörös szőnyeges Cannes-ra hajaz, és nagyestélyiben meg szmokingban vonulgathattunk. Novák Tamás kollégám, barátom, akinek versenyben volt a 101. népmese című filmje, megtanult youtube-ról csokornyakkendőt kötni. Együtt voltunk, ünnepeltünk.
Közben szomorú azt látni, hogy dobozokban vannak csodálatos alkotások. Nincs fesztiváloztatás és forgalmazás. Nincs. Nem fogunk össze, nem karoljuk fel egymást és nem emeljük fel azt, ami egyedi és különleges. Márpedig most tényleg volt mit nézni! A Magyar Passión kívül A játszma, vagy Dobó Kata meséje, de akár a Nagykarácsony, vagy Kovács Ákos énekes első kisfilmje.
Ha nem emeljük ki, ami új és különleges, hanem mindig ugyanúgy, ugyanazt értékeljük, akkor elsilányul a világ, elvész a motiváció.
Azért van remény! Tavaly az általam producerelt, Udvardy Zoltán és Géczy Dávid által rendezett, Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm nyert. Sőt! Az idei díjazottnak Zoli adhatta át a díjat.