Ezért ne legyen Horn Gyula utca Budapesten

Írta: Máthé Áron (Nemzeti Emlékezet Bizottsága)

„Az antikommunizmus, mint ideológia nem sokkal különb a kommunizmusnál.” (Soros György: Gorbacsov látomása, Beszélő, 1989/2.)

„Hallottad, mit csináltak a Gyulával?” – kérdezte édesapámat az egyik erősen baloldali beállítottságú kollegája 1994-ben. Apám persze hallott a balesetről, de azért visszakérdezett: „Mit? Mit csináltak?” Végül csak kibökte a kollega, hogy egy lakossági fórum után, a főút mellett a szocreál bájt megtestesítve otthagyott pótos IFÁ-ba ment bele Horn Gyula és sofőrje az autójukkal – feltehetően illuminált állapotban.

Tulajdonképpen innen, az orvosi „ufo-fejdísz” viselésétől indult Horn kissé folklorisztikus, sajátosan karikatúra-szerű karaktere, aki – vagy ami – ugyanakkor a kádári „tuti” iránti nosztalgiát, és a kádári nagybetűs Rend iránti vonzalmat váltotta nagyon ügyesen és nagyon komolyan politikai tőkére. A kádári állítólagos összekacsintás utóérzése volt ez a javából. Önmaga paródiájába csak akkor fordult, amikor négy évvel később, egy következő választási kampányban Horn azt találta mondani, hogy a nyugdíjasok nemcsak a MÁV-on vagy a BKV-n, de a MALÉV-en is ingyen utazhassanak! Hogy a poszt-kádárista cinikus vidámság, vagy a lakossági fórumon kínált házipálinka mondatta-e a kormányfővel ezt a sületlenséget, a mai napig kérdés.

Horn Gyula életrajza közismert. Nemcsak azt tudjuk, hogy szovjet fegyverek árnyékában tevékenykedő, a kommunista hatalom restaurációját végző karhatalom tagja volt, hanem azt is, hogy pufajkás minőségében

Ribánszki Róbert (1956-1957-ben Kádár János titkára) szerint „a Gyula nagyon kemény volt. Ő vágott, lőtt, mint a bolond.” 1989. február 10-én az MSZMP Központi Bizottságában Horn a vita során ezt mondta: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel”. 

Amikor a merőben szimbolikus lusztrációt végző úgynevezett átvilágítóbírák közzétették a múltjára vonatkozó jelentésüket, Horn Gyula hírhedt „Na és?” felkiáltással tért napirendre a kérdés fölött. Nagy botrányt kavart később azon kijelentése, hogy a barikád mindkét oldalán állókról meg kell emlékezni. Erre már miniszterelnöki beiktatásakor utalt: „Alig egy hónapja Nagy Erzsébettel [Nagy Imre lánya!] együtt helyeztünk koszorút 1956 mártírjai, így a néhai miniszterelnök, Nagy Imre emlékművére. Ott áldoztam lélekben testvérbátyám emlékezetének is, aki szintén áldozata lett 1956-nak. Hiszem, hogy el kell hárítani minden akadályt, amely elválaszt vagy szembeállít bennünket a történelem, az emberi sorsok vagy az emberi tévedések következtében.” 

A megbékélésről szóló kijelentése egy polgárháború után helyénvaló lett volna, azonban a kommunista pártnak a társadalom ellen, szovjet fennhatóság alatt viselt háborúját 1956-ban mégsem lehet polgárháborúnak tekinteni. Horn bátyját a kádárista legenda szerint az ellenforradalmárok megkínozták és felakasztották. Valójában egy szovjet teherautó ütötte el, és mind a sofőr, mind a vétlen áldozat ittas lehetett.

Az csak külön hab a tortán, hogy amikor Horn a ’60-as évek elején Szófiában volt külszolgálaton, és „Harcos” fedőnéven a magyar állambiztonság kapcsolata volt – amiben egyébként nincs különösebben szokatlan –, a nyugati kartársak felé azt terjesztették, hogy Horn bátyját a „szovjetek nyírták ki”,

Horn már nem volt miniszterelnök, amikor tanúként hallgatták meg a Nyugati téri sortűz ügyében. Tagadta, hogy karhatalmistaként lett volna jelen, mivel állítása szerint később lépett be a karhatalomba. Horn a többi tanúval ellentétben nem kívánt vallomást tenni a bíróság előtt, így a tanácselnök olvasta fel az 1999 márciusában az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Főigazgatóságán tett tanúvallomását. Azután kiderült, hogy valaki a karhatalomba való belépésének időpontját bizonyító iratokat kiemelte az irattárból.

2006-ban a Die Weltnek úgy nyilatkozott, hogy Kádár kommunista pufajkásai között ő „a törvényes rendet védte”. 

Az első szabadon választott kormány Igazságügyi Minisztériuma által felállított, 1993 és 1995 között működött Tényfeltáró Bizottság három jelentésben összegezte megállapításait. A három jelentés sorrendben, 1993-ban, 1994-ben és 1996-ban jelent meg. A TTB feladata az volt, hogy feltérképezze a kormányzati hivatalok irattárainak 1956-tal, illetve a forradalom leverésével összefüggésbe hozható sortüzekkel foglalkozó iratait. 1995. január 1-jével a Horn-kormány a 2128/1994. (XI–XVI.) számú határozatával feloszlatta a bizottságot. A feloszlatásnak diszkrét bájt kölcsönzött az a fentebb említett tény, hogy Horn Gyula miniszterelnök maga is tagja volt az 1956-os forradalmat követő kommunista restaurációban közreműködő fegyveres karhatalomnak, és jelen volt a Nyugati téri sortűz leadásakor. 

Horn Gyulával kapcsolatban el szoktuk felejteni azt a külpolitikai vonalvezetést, amit ő maga így összegzett a miniszterelnök-jelölti vitán 1998-ban, amikor az eredményeket sorolta fel: „Beleértve a béke megkötését a szomszédainkkal”. (Orbán Viktor persze rávágta: „Háború volt?”)

Valójában a szocialisták a szomszédaink irányában

Ne felejtsük el: ha csak Szlovákiát tekintjük, közel volt még 1992, amikor a maszkos kommandósok Pozsonyban minden ok nélkül szétverték a Fradi szurkolóit. Közel volt még a Duna egyoldalú elterelése, a dunaszerdahelyi maffia fénykora, és a felvidéki magyar pedagógusok elleni perek. Ehhez képest a Magyar Narancs korabeli beszámolója szerint: „1997 július elsején a közben munkajogi perét megnyerő, ám igazgatói székébe vissza nem helyezett rozsnyói Tóth Sándort pedagógusi állásából is elbocsátják. Augusztus 11-én Kovács Zoltán, a szádalmási alapiskola igazgatója következik. Négy nap múlva Gyula és Vlado Győrben leszopja egymás faszát.” 

A nyomdafestéket – elvileg – nem tűrő megfogalmazás mögött azonban feltételezhetően nem a liberális értelmiség hirtelen megvilágosodása állt, hanem az, hogy Horn Gyulát és az MSZP-t szükséges rossznak ítélték. Cikinek. Horn, ez a kültelki proligyerek, aki Rosztov-na-Donuban ólmosbottal járt a háború utáni borzasztó közbiztonság miatt, és akit a férfihiányban szenvedő rosztovi üzemi elvtársnők a többi magyar elvtárssal beosztottak randizni, túlzottan földszagú volt a balliberális értelmiségnek. És mivel kültelki vagány volt, és végigtaposta a kommunista szamárlétrát, még túl is tudott járni az eszükön.

és ez nem illett Konrád György „Antipolitika” című programjával fémjelezhető liberális utópiába.

Soros György 1994-ben a New Republic riporterének azt mondta: „Írja csak azt, hogy a korábbi Szovjet Birodalmat most Soros-birodalomnak hívják” – nos, ez nem passzolt a poszt-kommunista Horn Gyula karakteréhez. Ő egy csatlós ország némi mozgástérrel rendelkező vezetője szívesen lett (hiszen így is szocializálódott), de nem egy tartományi, dróton rángatott helytartó, egy bábkormány vezetője (v.ö. Kádár 1956-os kijelentésével: „Ez a kormány ne legyen bábkormány”.) Élvezettel szúrt oda a baráti ölelésbe vett SZDSZ belügyminiszterének: „Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság” – hangzott el a Fenyő-gyilkosság után a kormányfő szájából. 

Nem is véletlen, hogy Mark Palmer (1989-ben Budapestre akkreditált amerikai nagykövet, akit csak a „prokonzulnak” csúfoltak) médiavállalkozása helyett a németek RTL Klubját részesítette előnyben a kereskedelmi tévék indulásakor. Apropó, németek: maga Helmut Kohl is a németek nagy barátjának nevezte Horn Gyulát, ami inkább volt köszönhető az 1989-es nyár nagy fordulatait jól olvasó és értelmező Horn taktikai képességének, mint elvi meggyőződésének.

Horn Gyula végül nyugalmazott kormányfőként néhány jellegzetesen „hornos” megjegyzéssel hökkentette meg baloldali elvtársait. Ilyen volt az „Egyedül vagyunk Tibor. Egyedül! Te meg én. Meg a nézők. Hát nem? Kivel álljunk össze, a Thürmerékkel? Jobbikkal?” Egy másik alkalommal következett a Gyurcsányhoz intézett beszólás:

Abszurd tény, hogy Horn Gyula az utolsó nagy magyarországi baloldali államférfi volt. Ha nem is nemzetben, de legalább államban gondolkozott. Vajon a mai liberális mainstream hogyan értelmezné kiszólását az egyik Gay Pride felvonulás kapcsán: „Nekem mindegy, csak kötelező ne legyen”? És vajon Horn látná-e a választ ’98-as vitában elhangzott kérdésére: „Azóta se tudtam meg, hogy hogy lehet az állampolgárokat leváltani” – a mai európai népességcsere kapcsán? 

Meggyőződésem, hogy Horn Gyuláról közterületet elnevezni a hatályos jogszabályok szerint nem lehet, és egyébként sem lenne szerencsés. Hiszen mai Alaptörvényünk preambuluma, a Nemzeti Hitvallás világosan kimondja: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Aki tehát 1956 leverésében részt vett, vagy azt támogatta, az nem szolgálhat névadó géniuszként.

Horn Gyulának bőven elég a mellszobor az Európai Parlament épületében Brüsszelben – az oda éppen jó. Idehaza pedig a politikai folklór fogja őrizni sajátos emlékét.