A magyar labdarúgó-válogatott szárnyalásának öt lélektani oka

„A magyarok és a foci kapcsolatáról három dolog mondható el. Három kőbe vésett törvényszerűség: egykor nagyok voltunk, a fociról is politikai vitákat folytatunk, mindenki ért hozzá. A háromból egy tegnap megváltozott. Ugyanúgy folyik a politikai adok-kapok, ugyanúgy értünk hozzá mindahányan, de – és itt a lényeg – tegnap ismét nagyok lettünk. És nem csupán a világraszóló wolverhamptoni sikertől, az már csak Holdról is látható hab a tortán, hanem az elmúlt évek tudatos építkezése, a Rossi-éra miatt. Nyilván a szakemberek elmondják majd, milyen taktikai, erőnléti, infrastrukturális és egyéb változások révén jutottunk el oda, hogy végre nem csak becsúszik egy-egy jó eredmény a sok rossz közé, hanem stabilan hozzuk a meccseket. Amiről én itt és most írni akarok, az a lélektani tényező. Mert szerintem itt történt a csoda. Nem hinném, hogy a játékosaink, akiknek egy része jó ideje válogatott, fizikai vagy technikai szinten lépett volna ekkorát. Azt állítom, hogy egy nagy és közös mentális ugrás történt, ennek pedig van öt meghatározó eleme.

Marco Rossi

A sport az emberi kultúra egyik legcsodálatosabb alkotása. Egyszerre képes megmozgatni a bennünk lakozó állatot és szárnyakat adni a bennünk szunnyadó angyalnak. A kisállatok is birkóznak, verekednek, kergetőznek, az állati »sport« tehát felkészülés a nagybetűs és kemény életre. De nekünk, embereknek ennél is többet jelent. Kaput a halhatatlansághoz. És az egészben az a legfelemelőbb, hogy tegnap nem csupán Sallai és a többiek érezték magukat halhatatlannak, hanem több millió szurkoló is. Ez a sport varázsa. Ahhoz azonban, hogy ilyen élményekben lehessen részünk, nem csupán egy jó csapat kell, hanem elsősorban egy jó szövetségi kapitány. Marco Rossi pedig született kapitány. Minden megvan benne, ami ehhez a feladathoz szükséges: szigorúság, egyenesség, bátorság, emberség, méltóság. Mondjuk úgy, karizmatikus. És nekünk, magyaroknak, ilyen kell. Akiben hinni lehet. Rossiban pedig lehet. Ő pedig hihetetlen ügyesen tud beszélni a szurkolók nyelvén. Mégis, amikor dönteni kell, nem foglalkozik sem a lelátóval, sem a kommentelőkkel, sem a politikával. Add meg a császárnak, ami a császáré, tedd be a csapatba, akit te akarsz. A fél ország kikövetelte a csapatból Szalai Ádámot, erre Rossi bejelentette, a csapat pontosan rá épül. A fél ország bekövetelte a keretbe Dzsudzsákot, amit meg udvariasan visszautasított. Nyilván ezek olyan konkrétumok, amelyekről lehet vitázni, de egy dolog vitathatatlan: Rossi tartást adott a válogatottnak. Sugárzik róla, hogy nem tréfál, hogy eltökélt, hogy megszállott, de az a kép is beégett a retinánkba, ahogy a zokogó Schäfert apai szeretettel öleli magához az Eb német meccse után. Ha így folytatja a csapat, Rossiért bejelentkezik valamelyik nagy klub. Ha még nem tette meg… 

Szalai Ádám

Ha már a csapatkapitány szóba került, következzen ő. Szalai ugyanis nem csupán Rossi favoritja, de a csapat lelke is. Mondom ezt úgy, hogy azok közé tartoztam, akik már hanyagolták volna a csatárt. Értettem én, hogy megtartja a labdát, hogy rutinos, meg német bajnokságban edződött, de nem értettem, miért ragaszkodik hozzá Rossi. Az utóbbi időszakban azonban nemcsak a pályán mutatott teljesítményével győzött meg, hanem a pályán kívülivel is. Az öltözőben mondott beszédeit lassan motivációs trénerek fogják – nem apró- – pénzre váltani. A meccsek után adott nyilatkozatait pedig „a politikai kultúra” kurzusokon oktatják majd az egyetemeken. Persze, ahogy ő is fogalmazott, egy 60 másodperces beszédet bárki el tud mondani. Nem az a lényeg. De akkor mi? Nem tudom, fizikai és technikai szinten milyen munkát végez Ádám, bizonyára jót, de egy dolgot látok és érzek a szemében, és ez az ő igazi ereje: ez az ember 

HIHETETLEN BELSŐ MUNKÁN VAN TÚL. MEGJÁRTA A SAJÁT POKLÁT, ÉS PUSZTA KÉZZEL, EGYEDÜL MÁSZOTT KI BELŐLE.

Ezt persze sokan lebecsülik, nem értik, és pont ezért nem lesznek olyan karakterek, mint amilyenné Szalai vált. Talán az elmúlt évek válogatottbeli és klubszintű lelki megpróbáltatásai, a mentális tusák tették őt ilyen vezéregyéniséggé, úgyhogy ismét a gyúrósokat kell idéznem: no pain, no gain. Ádámnak még több aktív és sikeres játékosévet kívánok, egyúttal jelzem, kialakult benne, amit nem lehet edzői képesítéssel megszerezni, pedig a legfontosabb: a hatóerő.”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd