A korona ereje – II. Erzsébet jubileumáról

Nyitókép: II. Erzsébet koronázási portréja  (BBC)

Nem, nem arról a koronáról lesz szó.

Évezredes koronákról írok. A korona erejéről.

– és ami talán már fel sem tűnő, mégis hatalmas űrt jelent ott, ahol az idők során megszüntették.

Otthon kuksoló, karanténkorszakbeli emberek millióihoz hasonlóan e sorok írója is nézte A korona (The Crown) című brit film­sorozat évadait. A korona II. Erzsébet királynő immár hét évtizedes uralkodását mutatja be pazar megvalósításban, nagyszabású produkcióban – hatalmas sikerrel. A kasszasiker mellett azonban az alkotók – tudatosan vagy mellékhatásként – elérték azt is, hogy még a legműveletlenebb, történelmet nem ismerő, jelenben élő, popkultúra-fogyasztó tömegekben is felderengjen valami a monarchia szimbolikus erejéből.

Ahogy Mária királyné, V. György király özvegye mondja unokájának, az ifjú, tépelődő Erzsébetnek a sorozatban:

„A monarchia Isten szent küldetése, hogy kegyelem és méltóság uralja a földet. Egy eszményt állítani a közemberek elé, ami felé törekedhetnek, a nemes szív és kötelesség­tudat követendő példáját nyújtani nyomorúságos életükben. A monarchia Istentől kapott elhivatás.” 

És – tehetjük hozzá Burke-kel –

sok évszázadnyi megtestesülése. A nemzet történetének, egységének és századokon átívelő létezésének legerősebb szimbóluma.

Tudjuk, a monarchia iránti vonzódásnak vannak különböző szintjei a Diána-rajongó háziasszonyoktól kezdve az arisztokraták köreibe furakodó sznobokon át „az ügyet” tiszteletre méltó komolysággal képviselő, de azért nem keveset álmodozó mai monarchista ködlovagokig. Ha jobboldaliként, konzervatívként, történelmen töprengő emberként gondolunk a monarchiára, akkor nyilván a racionalitás és a reálpolitika szikár érvei ütközhetnek bennünk az anyagi, varázstalanított világon túlnyúló misztikumra és metafizikára vágyó érzelmekkel.

*

A koronázási szertartás

Gondolkodhatunk sokat II. Erzsébeten és sorsán: nem született trónörökösnek, csak azzá lett kislányként, amikor is apjának kellett átvennie az uralkodás terhét az ellehetetlenült nagybátyjától.

Nem született királynőnek, mégis azzá kellett válnia: milyen lehet gyerekkorodtól, majd ifjú felnőttkorodtól egy szerepet fölvenned, egy méltóságba belenőnöd, és abban létezned, amíg csak élsz? Mi nem tudhatjuk, csak ő, meg néhány megmaradt kollégája a világ körül.

Gondoljunk arra, hogy amikor uralkodó lett, még Churchill volt a brit miniszterelnök, még egyben volt a brit világbirodalom nagyja, még Sztálin rémuralma tombolt fél Eurázsiában, még az űrkorszak sem kezdődött el, nem hogy a személyi számítógépek és az internet korszaka – és így tovább, és így tovább.

– és ő még mindig itt van közöttünk, lassan öregebbé válva minden saját alattvalójánál. Hol van már Thatcher, hol van Blair, hol van Kennedy és hol van Hruscsov, hol van Reagan és hol van Gorbacsov – és mindenki más, aki a világ nagyszínpadán fő fellépő volt, és ellopta a show-t pár évig, vagy egy évtizedig.

II. Erzsébet saját szobrává vált, közismert jelképpé, nemzete szimbólumává, sokak által utáltan, még többek által kedvelten, mindig láthatóan és soha meg nem ismerhetően. Sikerült neki a lehetetlen: a mindent lebontó posztmodernitásban, a régi intézmények és hagyományok lebomlásának, a szennyesek kiteregetésének, a köz- és magánerkölcsök kifordulásának a korában megőriznie és átmentenie valamit a monarchia ethoszából, szellemiségéből, metafizikájából, rejtélyességéből –

Hát akkor, God save the Queen!

*

De addig is, csak-csak visszatérnek a gondolataink a hazai földre. Sok mindenre gondolhatunk, ha a magyar királyság sorsán tűnődünk. Megállapíthatjuk: persze, a 2020-as években, a 21. század közepe felé tartva semmiféle realitása nincs a magyar monarchia visszaállításának. Kit, hogyan, miként, mikor és miért, ugye? 

Mégsem hagy nyugton egy motoszkáló gondolat: nem az, hogy mi kellene nekünk; hanem inkább az, ami nincs meg. A hiány érzete. 

Még király nélkül is megtartotta a királyságot egy rendszer a teljes háborús összeomlásig. Aztán a romokban heverő, megszállt, elszegényedett, mindennapi túléléssel elfoglalt országunk hirtelen megfosztatott majd egy évezredes, államalkotó intézményétől. Amit ráadásul világtörténelmileg példátlan módon egy darab ősi, megkerülhetetlen korona szimbolizált. És aztán úgy maradtunk. 

Pedig a monarchia olyan kötőeleme lehetne egy sokat látott és önmagát előszeretettel tépdeső, többszörösen meghasonlott nemzetnek, amilyen kötőerőt sem liberális, sem illiberális demokráciák nem tudnak neki megadni.

Az angolok nem jobbak és nem rosszabbak más népeknél. Uralkodóik sem voltak soha jobbak vagy rosszabbak más népek uralkodóinál – tökéletlen emberek voltak, ahogy minden ember az. 

És rossz nekünk, hogy a miénket – ami ugyanolyan ősi, gazdag és fordulatos történelmű, sőt bizonyos szempontból még nagyobb szimbolikus erővel bíró apostoli királyság volt – eltörölték, hogy megfoghatatlan, nosztalgikus álomképpé váljon, üresebbé téve jelenünket.

Ment-e a monarchia nélkül a magyar nemzet elébb? Mert fontos a Szent Korona az Országház kupolatermében, fontos a címerünkön is. De maga az intézmény, ami összeköt minket egymással, gyorsan tovaröppenő jelenünket saját magyar múltunk mély rétegeivel – és ami a nemzeti megmaradás ígéretét is jelenthetné a mindig bizonytalan jövő felé tekintve – már nincs meg. És, vallhatjuk be sokan magunknak, hiányzik.

A cikk eredeti változata a Mandiner hetilap Utolsó Figyelmeztetés rovatában jelent meg