Nincs idő gondolkodni – az értelmiségi bukása

„Nem mintha a regnáló miniszterelnök hívei között és pártjában ne lennének értelmiségiek. Épp ellenkezőleg, az ő értelmiségük a korral haladó, progresszív támogatókat tudhat magáénak, akik a szó hagyományos értelmében nem filozófusok, azaz nem a gondolkodás szerelmesei – ők a gondolkodás gyakorlatias alkalmazói: a valódi progresszívek. A tudást a cselekvés és az eredmény szolgálatába állítják, amire az emberek rezonálnak.

Ennek nem pusztán annyi az oka, hogy az embernek ma már nincs ideje az elmélyült gondolkodásra, sokkal inkább az, hogy ha már van is rá ideje, a megszerzett tudást használni is szeretné. Jogos és életszerű elvárás ez a szüntelen elavulás korában. Ennek forrása ott van a XX. századi gondolkodásunkban is. Az előző század filozófusainak elemi, több módon körülírt tapasztalata volt, hogy gondolataink megfogalmazása- illetve annak továbbításakor akadályba ütközünk. Aztán ennél maradtunk, befejeztük, ez maga a posztmodern állapot: nem mondhatunk semmi, tehát mondunk mindent, mindenféle hülyeséget. Az emberekben pedig szép csendben megfogant a természetes igény a gondolatok és elméletek használhatóságára, vagy egyenesen elhagyására, amennyiben az nem szolgálja a hétköznapi érdekeiket.

Az életvitelszerű gondolkodók pedig otthon ülnek a könyveik között, és szépen kimaradnak a progresszióból. Ez az írástudók egy újfajta árulása. Ha hozzá szólnak egyáltalán a politikához, politikájuk laborpolitika, pozíciójuk morális, valóságidegen és tulajdonképpen: irracionális.

Az (rész)eredmény: az értelmiségi bölcsészek egy része ma próbálja újradefiniálni magát egyfajta médiatudósként, a másik része pedig történelmi regényeket ír.”

Nyitókép: Mandiner / Trenka Attila