Putyin nagy bejelentése: csak nácik és más semmi

Mi, bölcsészek, nem sokat konyítunk a fizikához. Annyit tudunk, hogy a gyémánt a világon a legkeményebb anyag – és valószínűleg még ebben is tévedünk.

De azt pontosan tudjuk, mi a legpuhább anyag a világon, amit egy fél egérsóhajnyi szellő is a visszájára fordít, szanaszét fúj, majd fordított alakban ismét összerendez. Ezt az anyagot úgy hívják: mainstream.

Aki olvasztott fém helyett a mainstreamből olvas ki jóslatokat, az bő egy nappal ezelőttig úgy tudhatta: Vlagyimir Putyin a győzelem napján vagy lezárja a háborút, vagy legalábbis elindítja. Mert az orosz nép ilyen szimbolista költők társasága, ugye, ami beledöglik, ha nem villantanak neki valamit a díszszemlén, meg titokban a Szovjetuniót kéri vissza. 

Most aztán, hogy Putyin a háborúját se be nem fejezte, sem el nem kezdte, csak bejelentette, hogy fontosnak tartja és folytatja, s katonából egyelőre van elege (nem rendelt el mozgósítást), de repülőgépei fogytán (az időjárásra hivatkozva lemondták a légi parádét, bár gyönyörű idő volt), a mainstream

Aztán a következő szimbolikus dátumon mehet tovább a pszichologizálás, mehetnek tovább a rendkívül gusztusos megfejtések arról, hogy ki milyen beteg, hány napja van hátra, és mikor tervezi hirtelen egy diplomatikus szívrohamban elveszteni a védelmi miniszterét. Mehet tovább parttalan medrében a kremlinológiai okoskodás egy olyan rendszerről, amelyet esetleg az amerikai hírszerzés ismerhet érdemben, de amit tud, azt az sem mondja el. Ezért is kár a mainstreamből tájékozódni.

Egy szó, mint száz: a latolgatás, pszichológia és kremlinológia nem vezet sehova, ahogy az sem, hogy a tegnapi rövid Putyin-beszédet érdektelenként lesöpörjük az asztalról. Az ugyanis – talán az eddigi, több tízezer karakteres, történészkedő-fenyegetőző tirádák utáni üdítő rövidsége miatt – talán Putyin legőszintébb beszéde a két szakadár népköztársaság elismerése óta. (Javaslat pszichologizáló betétre: az agresszív Putyin hadúr csak katonák között engedi el magát.)

Egy rendkívül egyszerű mondat a lényeg: „Úgy most, ezekben a napokban is a mi embereinkért küzdenek a Donbaszban. Hazánk biztonságáért – Oroszországéért.” Ez a mondat az átkötés a második világháborús érdemek méltatásából és hőstettek felemlegetéséből az aktuálpolitikába, és egy vérfagyasztóan egyszerű jelentéssel bír:

Ez a szikár mondat üzenet talán azoknak is, akik valami oknál fogva ideológiai szinten is azonosulni tudnak a háború köré épített orosz propagandával.

Az üzenet annyi: ne fáradjatok, ribjata.

Mert a többi, amit az oroszok mondanak, mese habbal. Mese a nácikról (akik valójában egy darab ezred, egy nagy horogkereszt alá összedobálva mindenféle kezelhetetlen elemből a széljobbostól a kommunistáig), mese a népirtásról (ami valójában háború, melyben orosz katona ukrán katonát, ukrán katona orosz katonát lőtt),mese az atomfegyverekről (amik legfeljebb Zelenszkij fejében léteztek gyengébb pillanatokban), mese Ukrajna felszabadításáról (amire jól láthatóan kevés helyen van valódi igény), mese a demilitarizációról (hiszen nettó területszerzésről van szó), és – bár itt nagy a köd – jórészt mese a Hunter Biden által pénzelt vírusgyártó laborokról is (ehhez ugye a Trump-kormánynak kellett volna a saját életének vezetésére is alkalmatlan Hunter Bidenre szupertitkos katonai műveleteket rábízni).

hogy az orosz lakosságnak könnyebb legyen érzelmileg azonosulnia a háborúval, amit egyébként nem ezek a mesék diktálnak, hanem a pőre veszélyérzet.

„Feladatunk megőrizni mindazok emlékét, akik szétzúzták a nácizmust, akik örökül hagyták nekünk az óvatosságot, és hogy mindent megtegyünk azért, hogy a globális háború szörnyűsége ne ismétlődhessen meg” – így folytatódik a beszéd, újabb párhuzammal. „Oroszország őszinte párbeszédre hívta a Nyugatot, józan, kompromisszumos megoldások keresésére, egymás érdekeinek számbavételére. Mindhiába. A NATO-országok nem akartak minket meghallgatni, ami azt jelenti, hogy valójában más terveik voltak. Mi pedig láttuk ezt. Nyílt színen folyt a felkészülés a következő büntetőműveletre a Donbaszban, a történelmi földjeink lerohanására, ideértve a Krímet is”; „minden arra mutatott, hogy az összecsapás a neonácikkal, a banderistákkal, akikre az USA és annak másodhegedűsei tettek, elkerülhetetlen lesz”.

Ilyen nyíltan talán még sosem mondta ki Putyin elnök,

s valójában az Egyesült Államok ellen visel hadat – a„történelmi földekre” való hivatkozással ismét, ezredszerre is minden elemében hiteltelenítve az e köré épített meséjét.

Hogy miért nem tudta a Nyugat és Oroszország az érdekszférákról szóló vitát a grúziai háború óta eltelt tizennégy évben őszintén lefolytatni, azt nem tudom. Ha ez valóban lehetséges lett volna, ha Putyin tárgyalási szándéka nem taktikai, hanem stratégiai volt, ez egy történelmi bűnünknek is tekinthető kihagyott lehetőség.

Mindenesetre Oroszország elhitte, hogy meg akarják támadni, és bámulatos módon az Európai Unió már-már az életképtelenségbe hajló pacifizmusa sem volt elég ahhoz, hogy az ellenkezőjéről meggyőzze.

„A veszély minden nappal nőtt. Oroszország megelőző csapást mért az agresszióra. Ez kikényszerített, időszerű és egyedül helyes döntés volt.”

Vallom, hogy ez Putyin eredendő tévedése,

Az a NATO ugyanis, amely Ukrajna tagfelvételét a magyar vétó mögé bújva kényelmesen kitolta volna a végtelenségig, amely minden hadjáratának első két napjában meghasonlik önmagával, és nevezett hadjáratot ebben a szellemben is viszi végig, soha nem jutott volna egyezségre Oroszország letámadásában – a szankciós és fegyverszállítási hév eltérő mértékéből kiválóan kirajzolódik, melyik országokat érdekli ez a projekt egyáltalán, s még az sem biztos, hogy azok, akik ma öntik a fegyvert Ukrajnába, rátámadtak volna egy nekik közvetlenül nem ártó atomhatalomra valaha.

„Önök a Hazáért küzdenek, annak jövőjéért, azért, hogy senki ne felejtse el a második világháború tanulságait. Azért, hogy a világban ne legyen helye hóhéroknak, büntetőknek és náciknak” – hangzott az utolsó őszinte mondat, s utána visszavonult a tömeg a mesébe a Nyugat hanyatló értékeiről, az amerikai veteránokról, akik nagyon eljöttek volna a Győzelem napjára, csak nem engedték nekik, meg a nácikról és az ő népirtásukról. A dolgokról, amiket minden bizonnyal maga Putyin sem gondol komolyan.

ahogy az Oroszországtól különb gazdagodó, demokratikus, Európába integrált Ukrajna meséje nélkül sem bírná Ukrajna – sőt, az őt támogató, magát szankciókba verő Nyugat – egy percig sem. A világ háborúban résztvevő része úgy döntött, választ magának egy-egy, nagyjából azonos mértékben hamis mesét, az ellenmese mesélőit pedig üléspozíciótól függően lenácizza vagy lebetegezi, majd egy egérsóhajtásnyit fújva ehhez igazítja a maga mainstreamjét.

Aki viszont figyelt Putyinra a győzelem napján, az egy apró résen keresztül megláthatta az őszinte, pőre nagyhatalmi érdeket.

Nyitókép: EPA