Most győzzön az igazi szeretet!

Látom a hitlerezést, miniputyinozást, medvebőrre dőlve – arra iszogatva nagy mellénnyel – „viszkit vagy három rekeszt” délelőtt, s mikor benyújtják a cehhet: siránkozást este. Emberi mivoltukból kivetkőzött emberek, örökké bepakolt bőröndök, reménytelenség – nem lenne szép dolog erre triumfálni.

s a világ tragédiája, hogy holmi felhorgadt hordaként tekintünk néhányan egymásra, végletes ellenségként, legyőzendő gonoszként.

Pedig miénk ez az ország, mindannyiunké, akik benne élünk, és a kormány, amely megalakul, tízmillió magyar ember kormánya lesz, nem csak azoké, akik a győztes pártszövetségre szavaztak.

Márki-Zay kevés józan megnyilvánulásainak egyike volt az – ki tudja, holnapra elmúlik? –, hogy elismerte: az ország többsége bármilyen választási rendszer alapján a jelenleg győztes pártszövetség győzelmére voksolt volna. Nota bene! Ha komolyan gondolta egy percig is a szeretetországot meg a többi dolgot, ami a kampányának a pozitív eleme hivatott lenni, akkor ez kiindulási pont. Hogy visszatér az alapokhoz, a saját családjához és az ő szeretetükhöz.

Adja a Jóisten, hogy mindezek után képes legyen levonni a tanulságot annak tekintetében, hogy mi is az ő szerepe ebben az egész politikalevesben, és helyet adjon végre egy olyan ellenzéknek, amely kihívásaival valódi versenyre serkenti az ország politikai életét ehelyett a bolhacirkusz helyett, ami a mostani kampány volt.

Mindenesetre, ha már a szeretetről beszélünk (tudom, beszéltek ők épp eleget): éppen most nyílik nagy lehetőség azok számára, akik a győztes pártszövetségre adták voksaikat, hogy

ők keseregni fognak, csalást kiáltanak, és elérik a gyász első fokát, a tagadást – nem elegáns ilyenkor a valósággal bekopogtatni. Pláne nem dörömbölni. S még kevésbé revansot venni azért, amiért olyan magasan hordott orral oktattak ki mindenkit arról, mi a jó és mi a rossz, már úgy egyetemesen.

Aki jobbnak gondolja magát baloldali polgártársánál: legyen is az. Mert jön a következő négy év, és a momentumos meg szoci szomszéd ugyanúgy szomszéd (és ugyanúgy momentumos meg szoci) marad. Nem alázat kell, főhajtás és miegyéb, de ezt a pár nap gyászmunkát érdemes meghagyni nekik.

A mai napig emlékszem, milyen volt tinédzserként 2002 tavaszán jobboldalinak lenni: hiénamód vihogó baloldaliak és álaggódó álbarátok vigyorai közepette süllyedni a nyolc év reménytelenségbe. Mi nem ilyenek vagyunk. Hát ne is legyünk ilyenek!

Polgárok vagyunk, keresztények vagyunk, szolidárisak vagyunk: ezt a pár napot hagyjuk meg nekik. Az összes többi úgyis a mienk. S akár hiszik, akár nem, ebben a „mi”-ben ők is benne vannak, mert még ha epét hánynak is az országra, és bőröndöket pakolnak is, akkor is: ők is magyarok. Ők is meg vannak hívva – innen már csak rajtuk múlik, eljönnek-e.