Igen, látom a földtől elrugaszkodott megnyilvánulásokat. A mélységes gyűlöletet, a frusztrációt, a vergődést, végső soron: a megnyerhetetlen küzdelmet a valósággal. S mégis.
Látom a hitlerezést, miniputyinozást, medvebőrre dőlve – arra iszogatva nagy mellénnyel – „viszkit vagy három rekeszt” délelőtt, s mikor benyújtják a cehhet: siránkozást este. Emberi mivoltukból kivetkőzött emberek, örökké bepakolt bőröndök, reménytelenség – nem lenne szép dolog erre triumfálni.
s a világ tragédiája, hogy holmi felhorgadt hordaként tekintünk néhányan egymásra, végletes ellenségként, legyőzendő gonoszként.
Pedig miénk ez az ország, mindannyiunké, akik benne élünk, és a kormány, amely megalakul, tízmillió magyar ember kormánya lesz, nem csak azoké, akik a győztes pártszövetségre szavaztak.
Márki-Zay kevés józan megnyilvánulásainak egyike volt az – ki tudja, holnapra elmúlik? –, hogy elismerte: az ország többsége bármilyen választási rendszer alapján a jelenleg győztes pártszövetség győzelmére voksolt volna. Nota bene! Ha komolyan gondolta egy percig is a szeretetországot meg a többi dolgot, ami a kampányának a pozitív eleme hivatott lenni, akkor ez kiindulási pont. Hogy visszatér az alapokhoz, a saját családjához és az ő szeretetükhöz.
Adja a Jóisten, hogy mindezek után képes legyen levonni a tanulságot annak tekintetében, hogy mi is az ő szerepe ebben az egész politikalevesben, és helyet adjon végre egy olyan ellenzéknek, amely kihívásaival valódi versenyre serkenti az ország politikai életét ehelyett a bolhacirkusz helyett, ami a mostani kampány volt.
Mindenesetre, ha már a szeretetről beszélünk (tudom, beszéltek ők épp eleget): éppen most nyílik nagy lehetőség azok számára, akik a győztes pártszövetségre adták voksaikat, hogy
ők keseregni fognak, csalást kiáltanak, és elérik a gyász első fokát, a tagadást – nem elegáns ilyenkor a valósággal bekopogtatni. Pláne nem dörömbölni. S még kevésbé revansot venni azért, amiért olyan magasan hordott orral oktattak ki mindenkit arról, mi a jó és mi a rossz, már úgy egyetemesen.
Aki jobbnak gondolja magát baloldali polgártársánál: legyen is az. Mert jön a következő négy év, és a momentumos meg szoci szomszéd ugyanúgy szomszéd (és ugyanúgy momentumos meg szoci) marad. Nem alázat kell, főhajtás és miegyéb, de ezt a pár nap gyászmunkát érdemes meghagyni nekik.
A mai napig emlékszem, milyen volt tinédzserként 2002 tavaszán jobboldalinak lenni: hiénamód vihogó baloldaliak és álaggódó álbarátok vigyorai közepette süllyedni a nyolc év reménytelenségbe. Mi nem ilyenek vagyunk. Hát ne is legyünk ilyenek!
Polgárok vagyunk, keresztények vagyunk, szolidárisak vagyunk: ezt a pár napot hagyjuk meg nekik. Az összes többi úgyis a mienk. S akár hiszik, akár nem, ebben a „mi”-ben ők is benne vannak, mert még ha epét hánynak is az országra, és bőröndöket pakolnak is, akkor is: ők is magyarok. Ők is meg vannak hívva – innen már csak rajtuk múlik, eljönnek-e.
A Guardian által megszólaltatott elemzők szerint ugyan a magyar miniszterelnök vereséget szenvedett, de az európai patrióta erőket még nem sikerült megtörni – bár ők nagyon reménykednek ebben.
Az amerikai lap véleménycikke szerint súlyosan félrevezették a nyugati közvéleményt a magyar demokrácia állapotát illetően.
Ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogász szerint a miniszterelnöki mandátumot két ciklusban korlátozó jogalkotás közvetlenül korlátozza a választói akarat szabad érvényesülését.
A kisebb pártok tekintetében megvan az egyetértés: képtelenek megújulni, új pártokkal bővülhet a politikai paletta.
Nem értik, hogyan veszíthetett a Fidesz, ha volt olyan pillanat, amikor ilyen jól álltunk.
A főpolgármester vitatott kijelentését Szentkirályi Alexandra vitte a bizottság elé.
Már megérte.
