Mi jöhet Franciarországban Macron újraválasztása után?

Francia lelkesedésdeficit

„Nagy becsben tartják a demokráciát, mióta egy országban sem létezik. Miféle demokráciáról beszélünk? Sztálinról, Gomulkáról, Titóról vagy éppen Peronról? Maóról? Az Egyesült Államoknak is megvolt a maga uralkodója Roosevelt személyében, és hiányolják. Kennedy téves illúziókba ringatta magát. Alig egy hajszállal választották meg, és hamarosan mindenhol így lesz. Nagy-Britanniában, de nálunk is! A legutóbbi választások alkalmával csak azért szereztem ilyen nagy többséget, mert az emberek megijedtek, s ahogy ez a riadalom elmúlt, a többség is odalett. Amikor a demokrácia megszületett, amikor a harmadik rend szembeszegült a kiváltságos rendekkel, az tömegeket ragadott magával. Ennek vége. És miért is ne kormányoznának 1 százaléknyi többséggel, ahogyan mondják? Miért is ne?”

André Malraux, Charles de Gaulle harcostársa és kultuszminisztere idézi fel emlékirataiban a hatalomról már lemondott tábornok életvégi keserűségtől áthatott szavait.

Életvégi, de annál még több: világvégi keserűség ez, elvégre néhány bekezdéssel előbb olvashatjuk De Gaulle megállapítását, miszerint ő nem Mitterrand-nal és a trafiküzemeltetési engedélyek kiosztásán vitatkozó politikusokkal hadakozott elnöksége alatt.

Franciaország a kereszténység, majd az európai civilizáció lelke volt, ő pedig – szemben a részleges érdekek kisstílű politikájával és a bipoláris világrenddel – minden erejével azon volt, hogy feltámassza hazáját.

Ha Emmanuel Macront nem is olyan jelentéktelen százalékkülönbséggel választottak újra, mint amit az Ötödik Köztársaság alapítója emleget, Franciaország végletes megosztottsága továbbra is egyértelmű. Ha pedig nincs közös cél és közös érdek, s ha nincs ebből fakadó grandeur-eszmény, amire alapozva egy nagy formátumú államférfi képes lendületbe hozni nemzetét, akkor a demokrácia csupán a programozott hanyatlás politikai keretrendszere csupán – nagyjából így foglalhatnánk össze a tábornok gondolatait. Azt a „demokráciadeficitet”, amit ötven évvel ezelőtt ő vett észre, nem mutatja ki a jogállamiságféltő internacionálé semelyik éves jelentése, de EBESZ-missziók sem hozakodnak vele elő leckéztető hangon.

Kétség sem fér ahhoz, hogy Franciaországban „szabad és tisztességes” választást tartottak (már amennyiben leszámítjuk az olyan megszokott manővereket, mint a „véletlenül” éppen a két forduló között kiszivárogtatott, Le Pen elleni OLAF-vádat vagy a „köztársasági egységfront” jegyében folytatott – igaz, egyre kevésbé hatékony – ideológiai és morális manipulációt egy nem létező „szélsőjobboldallal” szemben”). Vélhető ugyanakkor, még ha a liberálisok nem is tudnak ezzel mit kezdeni: egy nemzet sorsa nem az EBESZ-kritériumokban, hanem az olyasfajta dolgokban rejlik, mint amikről De Gaulle beszélt. 

1969 óta most volt a legalacsonyabb a részvételi arány a második fordulóban, az Ötödik Köztársaság történetében pedig másodszor fordult elő, hogy a második fordulóban kevesebben mentek el szavazni, mint két héttel azelőtt. A politikai vezetőkhöz és azok víziójához fűződő, mondjuk így, tektonikus szenvedélyeknek nyoma sincs, annál inkább a kiábrándultságnak.

Sokat írnak Franciaország jobbratolódásáról, s a felmérésekből tisztán látszik:

Hogy a fejlődőképes, ám alkatilag hebrencs Marine Le Pen nem tudta meggyőzni a szavazókat, nem (csak) a „rendszer” mesterkedéseinek tudható be. A francia nemzeti oldal legnagyobb eredménye az elmúlt években talán az volt, hogy – ha nem is annyira konkrét intézkedések, mint a retorika s a kormányzás általános irányának kijelölése terén, de ez is valami – jobbra kényszerítette Macront. 

Habár a republikánusoktól a szélbalig ívelő, „kötelező” besorolás Macron mögé inkább kórtünetnek értékelhető, nem meglepő, hogy a franciák a regnáló államfőnek szavaztak bizalmat. Benne megvan, ami Le Penben jóval kevésbé: a „politikai nagyragadozó” ösztönös stratégiai fortélya, korszellemérzéke, olykor üdítő pragmatizmusa s még egyfajta gondolattöbblet is, ami – ha Macron valóban képes beváltani személyes és nemzeti nagyságígéretét, a kettő természetesen összemosódik – valóban meghatározó elnökséget eredményezhet.

Hogy így lesz-e, azt a következő években meglátjuk.

Az biztos, hogy a francia elnöknek nem kevésbé egy világvégével szemben kell fellépnie, mint De Gaulle-nak kellett. Öt éve úgy tűnt, „csupán” a liberalizmus végéről van szó – ma már viszont úgy tűnik, az európai béke hosszú korszaka ér véget.

Nyitófotó: AFP