Nem is a társadalmat, hanem a politikát kellene érzékenyíteni

„Néhány évvel ezelőtt egyik szervezője volt egy genderkérdésekről szóló konferenciasorozatnak, amelyen számos, nagyon eltérő gondolkodású hozzászóló vett részt, felcsillantva a lehetőséget, hogy erről a témáról valódi párbeszédet lehessen folytatni Magyarországon. Mára kimondhatjuk, hogy ez a lehetőség elszállt, de pontosan mikor veszett el ez az esély? 

Elsőként szerintem el kellene elkülöníteni, hogy mit értünk egyáltalán genderkérdés alatt: ide szoktuk sorolni a nő-férfi viszonyokat, de ezenkívül a melegek, leszbikusok jogait, valamint a transz és a queer, illetve az ún. az nem bináris (magukat sem férfiként, sem nőként meghatározó) emberek politikai követeléseit is. Ezekről érdemes külön-külön beszélni, de persze párhuzamosan is zajlanak a folyamatok ezeken a területeken, ami szintén nagyon lényeges. Amikor például feministák azt mondják, hogy az isztambuli egyezmény ratifikálásának magyarországi elutasítása jelzés arról a magyar nőknek, hogy ők másodrendű állampolgárok, akkor én erről azt gondolom, hogy ők meg nem érzékelik a párhuzamosan zajló történések egy részét. Mondjuk azt, hogy mi történt a gender fogalmával az utóbbi években az EU-s színtéren vagy az ENSZ-ben. Mindent csak azon az egy szűrőn keresztül néz mindenki, amelyet ő maga ismer, használ és fontosnak tart. A fórumok, amelyekre a kérdés utalt, 2014–2015-ben voltak, és éppen azért kezdődtek, mert akkor már láttuk, hogy Szlovákiában, Lengyelországban elindult az ideológiai háború a genderkérdések terén. Mi akkor – a konferenciákat szervező kollégáimmal együtt – azt gondoltuk, mintegy megelőző jelleggel, hogy ha a szereplők ismerik egymást, akkor talán nálunk majd nem lehet őket behúzni a politikai harcba, mivel még annak kirobbanását megelőzően kialakul közöttük valamilyen párbeszéd. Ez annyiból naivitás volt, hogy az orbáni propagandagépezetről nem hittem, hogy tényleg mindent dominálni tud, de ma már nyilvánvaló, hogy ezen a téren is pontosan ez történt. Még erősebben törésvonalképző lett a NER-hez való viszony, mert az ideológiai, megközelítésbeli, értékrendbeli eltérések kezelhetők egy konferencián, hiszen a párbeszédnek éppen az a célja, hogy értsük meg egymás gondolkodását, ha nem is értünk egymással egyet. Ám a rezsim híveinek legitimálására alkalmas fórumokat én sem akarok szervezni. Ez is oka volt annak, hogy ezek a rendezvények abbamaradtak. Én ma már azt sem gondolom, hogy a liberálisokat és a konzervatívokat mint a két tábort kellene ezeken a fórumokon összehozni, mert a kép sokkal összetettebb, s hamis elképzelés az, hogy itt erről a két táborról van szó. Más kérdés viszont, hogy tető alá hozhatók-e egyáltalán olyan események, amelyen egy-egy kérdés a maga sokszínűségében megvitatható, s nem csupán arról szólnak, hogy a nyilvánosság számára mindenki önmaga identitását próbálja felmutatni, illetve egy-egy ilyen alkalmat a saját hegemón küzdelme szolgálatába állítani.

A hamis kép rögzüléséhez nyilvánvalóan hozzájárulnak a kormány aktuális lépései például az LMBTQ-társadalom különféle csoportjaival szemben, hiszen egy támadás alatt álló közösség aligha üzemelhet fogalomtisztázó, egymás közötti vitákat tisztázó üzemmódban. Így aztán marad a retrográdok és a progresszívek közötti konfliktusvonal narratívája. 

Valóban, az Orbán-rezsim az ellenzéki oldalon megint belekényszerített mindenkit abba a helyzetbe, hogy amit a kormány tesz, azt nyilvánvaló módon opponálni kell, mert ez a kisebbségek megbélyegzése. Ez természetesen szerintem is szörnyű. Viszont ezzel akkor megint ugyanott tartunk, mint például a migráció, az iszlám, a bevándorlás kérdéseivel, amelyek kapcsán nagyon is sok tényleges megvitatnivalónk volna, csak éppen ez lehetetlen, ha az egyik szereplő álláspontja lényegében kizárólag az uszítás. A genderkérdésekben is ez a helyzet. Amennyiben valaki árnyaltabb álláspontra helyezkedik, ellép a fősodortól vagy kritizál bizonyos jelenségeket, akkor gyorsan Orbán-támogatónak nevezhetik, bármennyire Orbán-kritikus is valójában. Eközben pedig Orbánék felől nézve minden a nemzetközi genderlobbi részének látszik, ami nem az ő propagandájukkal egyezik. Ilyen közegben nagyon nehéz bármiről is értelmesen beszélgetni. Márpedig ezek a kérdések bonyolultabbak annál, semmint hogy egymondatos válasszal intézhetnénk el őket.

Mi a magyarázat arra, hogy az LMBTQ-ellenes kampánynak éppen az az iránya, ami? Nyílt »buzizás« kevésbé fordul elő, inkább az azonos nemű párok házasságkötése, de még inkább az örökbefogadás lehetősége, valamint a transzneműek, a nemváltás vannak a fókuszban. Mitől váltak ők, illetve ezek a témák a »legveszélyesebbé« politikailag, miért kifizetődő itt támadni szavazatszerzési szempontból?

Néhány évvel még nem gondoltam volna, hogy a melegügybe beleállnak a fideszesek. Ebben tévedtem, de abban nem, hogy a transzügyet fel fogják pörgetni, ezt nagyon is érzékelni lehetett már évekkel ezelőtt. A fordulópontot 2017. februárra teszem, amikor a gender studies ellen indult támadás, és megtörtént az isztambuli egyezmény ratifikálásának elutasítása is, arra hivatkozva, hogy az a százféle nemet akarja »bevezetni«. A CEU elleni támadásokban is benne volt a genderideológia oktatására való hivatkozás. Viszont amikor 2019 elején az állami televízió egyik műsorában Trombitás Kristóf vezetésével az átnevelő terápiákról volt szó, akkor annak nagyon rossz volt a fogadtatása a közvéleményben, nem működött ez a politikai irány. Ahogyan szerintem nem működne politikai értelemben az abortuszellenesség vagy a házasság előtti szexuális önmegtartóztatás propagálásának témája sem. Mivel maga a melegség nem volt olyan erővel témává tehető, mint gondolták, ezért fókuszáltak inkább a házasságra, az örökbefogadásra és még inkább a transzneműség kérdésére.”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay