Valóban elhibázott a magyar gazdaságpolitika? Simor András a 24.hu podcastjában

„Simor András a 24.hu Bázishatásában azt állítja, hogy a magyar gazdaság három éve zsákutcában toporog, az infláció tartósan magas, és mindennek nyolcvan százalékban kormányzati okai vannak. A podcastben világos kormányt kritizáló narratívává áll össze a »tudatosan gyengített forint«, »kamat a zálog«, különadók, ár-bér spirál, a verseny hiánya, EU-függés. Simor szerint (akit a Gyurcsány-kormány jelölt anno az MNB élére) ilyen teljesítménnyel nem szokás kormányokat újraválasztani. A súlyos állítások sarkosak, de félrevezetőek: több benne a sejtetés és a szelektált adatpont, a teljes kontextus hiányzik mögülük. Az alábbiakban – Simor téziseit sorra véve – elemezzük az elhangzottakat, bemutatva, hol csúszott el a szakmailag vállalható összkép.

A »megállapodásos gyengítés« sugalmazása erős politikai kifejezés, de a tényeknél maradva: a forint 2008. február 26. óta szabadon lebeg, az árfolyamsávot akkor törölték el. Ez nem retorika, hanem jogi-intézményi keret: nincs célárfolyam, az inflációs cél a horgony, az árfolyam pedig közvetítő változó. Lehet arról vitázni, hogy a kormányzati kommunikáció vagy a fiskális pálya miként hatott a kockázati prémiumra, de a »kézi gyengítés« állítását bizonyítani kellene – enélkül ez csak politikai narratíva egy technikai kérdésben. Ráadásul Simor azt állítja, hogy még a román lej árfolyama sem csökkent az euróhoz képest, amely kifejezetten komikus összehasonlítás annak fényében, hogy a lej árfolyama sávon belül rögzített.

hanem következetes dezinflációs és stabilitási döntés egy kockázatokkal terhelt környezetben. A piac olvasata egyszerű: amíg az inflációs kockázatok nem ülnek le kellő mértékben, addig a monetáris politika óvatos. Ezt nemcsak a jegybanki kommunikáció, hanem a nemzetközi hírügynökségek elemzései is így keretezik: feszes kondíciók, türelmes megközelítés, kockázati prémium és fiskális pálya együtt mozgatják a forintot – nem egy egydimenziós »kamatzár«. 

Az inflációról Simor erős állítást tesz: top három az EU-ban 2022 óta, és kész. Ennél árnyaltabb a helyzet. Tény, hogy a 2022–2023-as energiapiaci sokk után Magyarországon magas volt az árszint-emelkedés, és a HICP-útvonal felhalmozódása az élmezőnybe tette az országot. De tény az is, hogy 2024-ben érdemi dezinfláció zajlott le, majd 2025 elején az adóemelések és a szolgáltatási kosár tehetetlensége újra felfelé tolta a mutatót – a pálya azonban nem »beragadt«, hanem fokozatosan mérséklődő, még ha EU-átlag felett is. A »zsákutca« tehát inkább retorikai címke, mint pontos makroleírás. 

A növekedésnél ugyanez a logika. 2023 gyenge év volt, ez nem vita tárgya. 2024 már visszafordult enyhe pluszba, 2025-re és 2026-ra pedig a brüsszeli előrejelzések visszafogott, de pozitív bővülést várnak. Ez nem diadalkürt, de nem is a végítélet: a beruházási ciklus, a külső kereslet és a fiskális korrekció egyidejű hatásai mellett óvatos kapaszkodás látszik, nem stacionárius nihil. Aki azt mondja, »három éve semmi«, az a ciklikus tényezőket és a külső sokkok lecsengését negligálja.

Az ár-bér viszony Simor egyik központi érve: a reálbérek évekig gyorsabban nőttek, mint a termelékenység, ez pedig inflációs nyomás. Részben igaza van: felzárkózó gazdaságban is van határ, ahol a béremelkedés már a vállalati árazáson tör át. Csakhogy 2023-ban reálbér-visszaesés jött, 2024-ben visszapattanás – a kép tehát nem egy egyenes vonalú, hanem ciklusokból álló összetett szerkezetű. A »spirál« nem vaslogika, hanem kockázat, amelyet monetáris, fiskális és versenypolitikai eszközökkel kezelni lehet. A helyes kérdés nem az, »miért nőnek a bérek?«, hanem az, »hogyan gyorsítjuk a termelékenységet, hogy a bérpálya fenntartható legyen?«. Erre az ipari kapacitásépítés, a KKV-digitalizáció, a humántőke-befektetések és a szolgáltatási szektor versenyének erősítése ad választ – nem a bérnövekedés öncélú letörése.

Bár a közgazdaságtan első kurzusain tanítjuk az adóáthárítás mechanizmusát, a valóságban a 2022–2023-as időszakban az áremelkedés jelentős része »importált infláció volt«. Az is tény, hogy ez európai eszköztár volt egy európai energiaválságra: az EU kötelező, ideiglenes »szolidaritási hozzájárulást« vezetett be a fosszilis szektor extra nyereségeire, számos tagállam pedig szélesebb ideiglenes terhekkel élt. A korrekt vita ma már nem azon megy, hogy »legyen-e valami«, hanem a kivezetési pályáról, az időzítésről és a kiszámíthatóságról. 

Az export és az árfolyam viszonya a közbeszédben gyakran félrecsúszik. A »gyengébb forint = jobb export« axióma sosem volt teljes, de az ellenkezője sem igaz. A magyar kivitel teljesítményét egyszerre húzza a termékösszetétel, a beruházási ciklus, az energiaköltség, a logisztikai láncok minősége és a külpiaci kereslet. Az elmúlt három évben ezek mind viharosan változtak; volt, ami semlegesítette, és volt, ami felnagyította az árfolyamhatást. Aki azt mondja: »gyengült a forint, mégsem szárnyalt az export, tehát a gyengítés tévút«, az olyan modellt kér számon a valóságon, amely egyetlen változóra akar mindent ráfogni. A külkereskedelmi kép most soktényezős; érdemes a kapacitás- és termékstratégiai oldalt nézni, nem csak a devizagörbét.

A versenyről és a közbeszerzésekről Simor helyesen mondja: az egészséges verseny növekedési és inflációs fék. De a 2022–2025-ös európai infláció főhajtóerői az energia- és élelmiszerlánc, valamint a szolgáltatási kosár merevsége voltak; a közbeszerzési struktúra ettől még probléma, csak nem ez magyarázza az árindex kétharmadát. Ebben érdemes higgadtan különválasztani a szerkezeti reformot (amelyből minél több, annál jobb) és a rövid távú ársokkokat (amelyeket monetáris és költségvetési eszközökkel lehet kezelni). A tennivaló világos: versenyfokozás, belépési korlátok csökkentése, észszerűsíthető állami megrendelési gyakorlat – mindez a termelékenységen keresztül visszahat az árszintre is.

Az EU-függésről szóló végletes mondatok – a perifériára szorulásról – egyszerűek, de félrevezetők. A valóság: Magyarország mélyen integrált a belső piacba, az FDI-bázis, a beszállítói láncok és az export-arány együtt definiálják a növekedési platformot. Ez nem sorscsapás, hanem adottság, amellyel racionálisan kell bánni: energiabiztonság, ellátási lánc-diverzifikáció, ipari és K+F-kapacitások bővítése mellett kiegyensúlyozott viszony Brüsszellel. A hivatalos tavaszi előrejelzés is ezt a »szürke optimizmust« írja le: mérsékelt növekedés 2025-ben, gyorsulás 2026-ban – a pályát a hazai szakpolitika képes javítani vagy rontani.

Marad a szerepzavar kérdése. Simor nem csak közgazdasági állításokat fogalmaz meg, hanem politikai következtetéseket is: választási logikáról, nyomozóhatósági dinamikáról beszél. Jogában áll, de ettől még illik különválasztani a monetáris-technikai tárgyalást és a politikai olvasatot. Pláne valakinek, aki a 2008-as válságban maga is extrém monetáris szigorral élt – az alapkamat 11,5 százalékig ugrott –, miközben az ország IMF/EU/ Világbank-csomagban stabilizálódott. Akkor sem volt egyszerű a képlet, és akkor sem a politikai paneleken múlt a talpra állás, hanem az intézményi hitelességen és a konzisztens programon. 

Összességében tehát a gazdaság helyzete közel sem tökéletes, de távol áll a Simor által festett képtől. Az árfolyam szabadon lebeg; az alapkamat tartása következetes dezinflációs üzenet; az infláció 2024-ben érdemben csökkent, 2025-ben vegyes, de nem »beragad«; a növekedés 2024-ben visszafordult pluszba, 2025-re és 2026-ra óvatosan javuló kilátásokkal. A különadók európai kontextusban születtek és ideiglenes logikával működtek, a helyes vita ma a kivezetés menetéről és a kiszámíthatóságról szól. Ha valóban »Godot« helyett eredményt akarunk, akkor nem a címkékben, hanem a végrehajtásban kell szigorúnak lenni: termelékenység-emelés, versenyfokozás, beruházásvezérelt iparpolitika, fegyelmezett költségvetés. Ez az a csomag, amely egyszerre csillapítja az inflációs nyomást és teremti meg a tartós reálbér-emelkedés alapját – és amely mellett a forintot sem »a kamat tartj«, hanem a hitelesség.”

Nyitókép: Faktum

***