Gondolatok nagycsütörtökre

„Gondolatok nagycsütörtökre

Egész életünkben…

Nagycsütörtök van. Titokzatos este. Amely más, mint a többi. Az emlékezés estéje. A Pászka-vacsora napja. Emlékezete ez a vacsora a szabadulásnak, a szabadításnak. Az Isten nagy tetteire való emlékezés ünnepi, megrendítően szép alkalma. Az egyiptomi fogságból való kiszabadulásnak, a Vörös tengeren való átvonulásnak, az Ígéret földjére való bevezetésnek emlékezete.

Jézus együtt van az apostolokkal. Azokkal, akiket nevükön szólított, meghívott, akikkel együtt járt a Galileai tó partján, akik tanúi voltak betegek gyógyításának, akik hallották az emberek csodálkozó felkiáltásait: Mindent jól tesz. A vakoknak megnyitja a szemét, a süketeknek visszaadja a hallást, a némáknak a beszédet.

Jézus, a szabadító emlékezik ezen a vacsorán tanítványaival együtt az Isten csodálatos tetteiről. Arról, hogy az Úr az, aki kivezet a fogságból, ő az, aki átvezet a tengeren, átvezet a pusztai vándorlás labirintusán, és az Úr az, aki bevezet az életre. Csehov egyik elbeszélése egy diákról, egy teológus fiúról szól. Hideg van, hazafelé igyekszik. Útja az »özvegyek földje« mellett visz el, két özvegy¬asszony, anya és leánya lakik ott. Tűz ég a földön a sötétben, odamegy, beszédbe elegyedik velük. »Pontosan ilyen hideg éjszakán melegedett tűz mellett Péter apostol – mondotta a diák... Ugye, ismered a négy evangélistát? – kérdi az idősebbtől. Igen...

Ha még emlékszel, az utolsó. vacsorán Péter ezt mondta Jézusnak: Én kész vagyok mind tömlöcre, mind. halálra menni... S az Úr erre így szólt: Bizony mondom neked, Péter, ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem...« És elmondja az egész éjszaka történetét. Az olajfák kertjét – az apostolok alusznak; a tagadást a főpap udvarában... »És Péter, messziről nézve Jézust, visszaemlékezett szavaira, melyeket neki mondott a vacsorán... Emlékezett, felocsúdott, és kiment az udvarbél és keserves sírásra fakadt. Az evangéliumban írva van. Úgy el tudom képzelni: csöndes-csöndes, sötét-sötét a kert, és a csöndben alig hallható az ő elfojtott sírása…

A diák felsóhajtott, – eltűnődött. Az asszony még mindig mosolyogva hirtelen felzokogott, nagy cseppekben bőségesen omlott a könnye arcára, és eltakarta arcát a tűz elől, mintha szégyellné könnyeit. A másik asszony pedig mozdulatlanul bámult a diákra, elvörösödött, arckifejezése feszült és súlyos lett., - mint aki nagy erővel fojtja el fájdalmát... A diák az asszonyra gondolt: az ő sírása arra vall, hogy mindaz, ami azon a napon Péterrel történt, valami titokzatos vonatkozásban van vele. Ami sok-sok évszázaddal ezelőtt történt, annak köze van a jelen korhoz, mind a két asszonyhoz, sőt ebben az eldugott faluban mindenkihez, még őhozzá magához is. Az öregasszony biztosan nem azért fakadt sírva, mert ő megindítóan tud mesélni, hanem azért, mert Péter közel áll a szívéhez, és egész lényét áthatja az, ami Péter lelkében végbement... És a diák rádöbbent: a múltat egymáshoz folyó események szakadatlan láncolata kapcsolja a jelenhez. És úgy tetszett neki, hogy ő most meglátta ennek a láncnak mindkét végét. Megérintette az egyiket, – mire a másik vége is megrezzent...«

Vajon nem éppen ezért olyan sajátosan feszült-ünnepélyes ez az este? Mert ami évszázadokkal ezelőtt történt, annak köze van hozzánk is. Mert oly sokszor mi sem mertük vállalni, hogy igenis őhozzá tartozunk.

Együtt vannak az apostolok abban a bizonyos emeleti teremben, és ahogyan emberemlékezet óta tették ezen a napon, ugyanúgy teszik ők is, úgy, ahogyan az ősök által áthagyományozott szokások megkívánják ezen az estén.

De van valami egészen más ebben az ünneplésben. Más, mint bármelyik pászka vacsorán, amit a hívő emlékezés szerint elfogyasztanak ott, akkor Jeruzsálemben a családok.

Jézus ezen a vacsorán, amikor kezébe veszi a kovásztalan kenyeret, valami egészen szokatlant, egészen váratlant és egészen elképzelhetetlent mond. »Ez az én testem,amelyet értetek adok. Ezt cselekedjétek emlékezetemre.« (Lk 22,19) Majd a kehellyel kapcsolatban: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek ontok.«

Vajon mit értettek belőle az apostolok? A nagypéntek szenvedése, a halál – az áldozatul adott élet – sejlik föl ezekben a szavakban.

A húsvéti történet, az üres sír élménye, a Jézussal való új találkozás, az élet győzelmének megtapasztalása után válik minden érthetővé.

Ezen a vacsorán történik még valami, ami János evangélista szerint Jézus szeretetének legnagyobb jele. Annak a Jézusnak, aki övéit a végsőkig, a halálig szerette. Úgy, hogy életét adta értük, sokakért, mindenkiért. Kendőt köt derekára és elkezdi mosni tanítványainak a lábát.

A szolgának feladata ez. Az útról megérkező, fáradt lábú vendég lábát megmosni több, mint udvariassági cselekedet. Most azonban ő, akit úrnak mondanak, ő mossa meg a tanítványok lábát. A szolgáló szeretetnek egyértelmű jele ez.

Péter, akinek lobbanékonyságát jól ismerjük, tiltakozni kezd: Az én lábamat meg nem mosod soha!

Vita? Feszült beszélgetés? Ellenkezés? Ha nem moslak meg, nem vagy velem közösségben! Erre Péterből felfakad: Akkor a fejemet is, mindenemet…

Egyértelmű a jel, a szolgáló szeretet jele. Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát! Az életnek ez ad értelmet, a szolgálat, az odaadás, az, amit a sokszor üresen csengő szóval úgy hívunk, hogy szeretet.

Jézus szeretetének legnagyobb jele ez. Azoknak adja, akik vele közösségben vannak. Apostolainak, tanítványainak.

Valamiért egészen más ez az este, mint a többi. Egészen más ez a vacsora, mint amit a Pászka-ünnepen megszoktak. Valami kimondhatatlan feszültsége van ennek az estének, amikor Jézus imádkozik övéiért, és nem azt kéri az Atyától, hogy vegye ki tanítványait a világból, hanem azt kéri, hogy őrizze meg őket a gonosztól.

A sötétség hatalma azonban mindannyiunk életében megjelenik. Péter, akit másik két apostollal – Jakabbal és Jánossal Jézus magával vitt, amikor feltámasztotta Jairus leányát, minden fogadkozása ellenére a csütörtökről péntekre virradó éjszakán, ott a tűznél, háromszor képes megtagadni Jézust, és határozottan kimondani: Nem ismerem ezt az embert. Az a Péter, aki Jakabbal és Jánossal együtt fenn volt a Tábor hegyen, amikor Jézus színében elváltozott és megsejtette velük azt a valóságot, amely túl van minden érzékekkel megtapasztalhatón, az a Péter, aki az első ellenkezése után szinte könyörgött Jézusnak, hogy ne csak a lábát, hanem a fejét is mossa meg, az a Péter, aki korábban Jézus kérdésére, hogy kinek tartják őt az emberek, megvallotta: Te vagy a Messiás! – az a Péter a harmadik tagadása után keserves sírásra fakad.

A vacsora után következik az árulás éjszakája, a cserbenhagyás éjszakája, amikor az emberségében megrendülő, vérrel verejtékező Jézus magára marad, elfogják, elítélik, bár szabadon bocsáthatnák. Majd a nagypénteki kigúnyolás, megostoroztatás, kereszthordozás, leroskadás, halálos szenvedés és megfeszíttetés következik, de úgy, hogy akikkel együtt költötte el a Pászka vacsorát, s akiknek szeretetének legnagyobb jelét adta, amikor megmosta lábukat, az egy János kivételével mindannyian magára hagyják.

De mégis: amit láttak, amit hallottak, amit kezükkel tapintottak, megerősödve a pünkösdi Lélek kiáradása által, az élet Igéjét hirdették az egész világnak. Úgy, hogy készek voltak életüket is adni azért a hitért, hogy a Názáreti Jézus, aki szenvedett, meghalt és eltemettetett, úr lett a halálon, és föltámadott a halottak közül.

Jézus szeretetének jele számunkra is valóság. Értünk adott és megtöretett teste, értünk kiontatott vére ma is, itt is erősít bennünket. Szolgáló szeretete hangosan figyelmeztet: Ti is így cselekedjetek! Váljunk szolgálatunkkal, szeretetünkkel társaink támaszává, legyünk éltető kenyér mi is a világ életéért.

Hogyan lehetséges mindez? Csak úgy, hogy miként Péter, mi magunk is őszintén meg tudjuk bánni tagadásainkat. Csak úgy, hogy miként Péter, Jézus kérdésére, hogy »Szeretsz-e engem?«, határozottan, újra és újra hittel válaszoljuk: Te tudod, hogy szeretlek téged.

De nem elegendő a szép szó, a jámbor imádság, a szent szokások megtartása. Ennél sokkal többre van szükség.

Minden alkalommal, amikor hittel egybegyűlünk az Úr oltáránál, és magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, az ő Testét és Vérét, halljuk a jézusi felszólítást: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!« Mi pedig közösen mondjuk: »Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.«

Benne vagyunk ebben a »szűk-határú lét«-ben. Élni szeretnénk. Tudjuk, hogy az Úr azért jött, hogy nekünk életünk legyen, s ez az élet bőségben legyen. S szeretetének legnagyobb jelét azért adta, hogy soha ne felejtsük: a szeretet erősebb, mint a halál.

Tudnunk kell, de nem elég csak tudnunk, hogy »Ha a búzaszem nem hull a földbe, egyedül marad. De ha földbe hull és elhal, akkor sok termést hoz.«

Egész életünkben mosnunk kell egymás lábát.”

Nyitókép: Facebook