Godot

„A politikusok nem légüres térben mozognak, ők jelentik ugyan a felszínt, ám mögöttük ott van egy szellemi-kulturális világ, amelyből táplálkoznak, ami legitimálja őket. Ha eljutunk oda, hogy egy választás után a magyar politika egyik, nem mellesleg az ország vezetésére komolyan aspiráló része kénytelen kijelenteni, valójában fogalma sincs, miért olvadt le róla egymillió szavazó, és miért szerzett az ellenfele negyedszer is kétharmados felhatalmazást, akkor ott nem csak a politikai pártok buktak meg.

Régen ideje lenne már abban a háttérvilágban is kasszát készíteni. Végiggondolni a mögöttünk maradt több mint harminc évet, és feltenni kérdéseket. Érdemes volt lenyúlni a teljes magyar sajtót és a teljes kulturális infrastruktúrát? Négy év után zárójelbe tenni a rendszerváltoztatást és koalícióra lépni az utódpárttal? A politikai gyakorlat részévé tenni 2002-ben a karaktergyilkolást, elfogadhatóvá simogatni az őszödi beszéd skandalumát? És a többi, és a többi…

Kérdések dőlhetnének még csőstül, de lám, nem kérdések vannak, még csak nem is válaszok, hanem a szokásokhoz híven minősítések. Móricz írja valahol, hogy a magyarok azért néznek fel az értelmiségre, mert tudják, hús a húsukból, vér a vérükből, ismeri őket, tisztában van a gondjaikkal. Hát ma már ez biztosan nem igaz. Amikor fogatlan, buta, elhízott, részeg vidékiekről olvasok, olyan érzésem van, mintha egy elbaltázott Beckett-parafázis zajlana körülöttem, és nem marad más, mint a várás, hogy végre eljöjjön Godot.”

Nyitóképen a baloldal vezető politikusai. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt